- Ez annyira jellemző. - kattogok körmömmel a padon morcosan magam elé motyogva. Miért is ne én maradnék bent büntetésben az utolsó napon. Hiszen semmit nem csináltam. Miért is vagyok itt? Ja igen...Miatta. Mint mindig.


- Nos az elkövetkezendő egy órát itt fogjátok eltölteni. - mondja a tanár úr mosolyogva. Össze szűkített szemekkel és felbiggyesztett szájjal nézek rá hiszen tudom vigyorának okát.
- Tudjátok felettébb szórakoztató, hogy csak ti vagytok képesek még az utolsó tanítási nap is bajba kerülni. - a huncut kacaj a végén ismét nem maradhatott el. Mikor ellenkezni akartam egy kéz mozdulattal csöndre intett.
- Kellemes idő töltést. A tanáriban leszek ha kellek. - indulna ki, egy pillanatra vissza fordul.
- Ne kelljek. - majd becsukja tanárunk az ajtót és végleg kettesben maradok...vele. Olyan ideges vagyok, rá sem akarok nézni. A tanítás után úgy trappoltam be a büntető szobába mint valami elefánt. Egyszer, csupán egyszer, néztem rá miután kiszabták a letöltendő egy óránkat de a vérnyomásom abban a pillanatban a duplájára emelkedett.
Mosolygott.
Nem is.
Sokkal inkább vigyorgott.
Komolyan ezt ő élvezi? Élvezi, hogy miatta kerülök folyton bajba. Nem így terveztem a délutánomat. Az az egy óra úgy fog eltelni mint egy fél nap. Nagyot sóhajtva jobbnak láttam valóban keresni valami elfoglaltságot és habár ignorálni próbáltam Jongin jelenlétét, ahogy lehajoltam táskámhoz, elővegyem tanszereim rá pillantottam, aki egyel mellettem foglalt helyet. Épp az órát bámulta így egy pillanattal tovább időztem el arcán. Mielőtt még esélyt adtam volna arra, hogy egymásra nézhessünk megszakítottam az egy oldalú bámulást és neki álltam házit csinálni. Milyen jó móka nem? Így péntek délután. Kinyitottam matek könyvem ám ekkor a szék kellemetlen hangú csikorgása törte meg a csendet. Mikor a hang irányába néztem volna, egy test huppant le mellém a padba. A legérthetetlenebb fejemet vettem elő mikor Jongin rám nézett miután leült mellém.
- Mi van? - nézése nyugodt és természetes. Legalábbis az enyémhez képest mindenképp. Mintha mi sem történt volna úgy bámul. Még ő kérdezi mi van?
- Bocs, de nincs elég hely a teremben, vagy mi? - próbálok nem túl bunkó lenni de nem akar sikerülni. Ismét.
- Csak erre a padra süt rá a nap. - azzal egy lusta mozdulattal el is fekszik a padon kezén pihentetve a fejét a másik irányba fordulva. Valóban igaza volt, ide tűz a nap melege ami ezen az őszi napon felettébb kellemes, bár én ezt eddig még csak észre se vettem. Jongin valószínűleg ezt az órát alvással fogja eltölteni. Vagyis a pózból ahogy a padon fekszik, kötve hiszem, hogy neki állna matek házit írni mint ahogy én.

Lassan telt az idő én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Jongin illata a bűnős. A hosszú percek alatt folyamatosan csiklandozta az orromat az a számomra túl finom illat. Ahogyan mélyebben vettem a levegőt egy sóhaj kifújása érdekében csak még jobban bele szippantottam. Szemem sarkából rá pillantottam és a fiú mellettem még mindig ugyan abban a pózban feküdt, arcát beletemette párnaként szolgáló kezei közé. Tudatában annak, nem látja, hogy nézem jobban szemügyre vettem. Haját a nap forrón cirógatta amitől az a csoki barna szín most jobban csillogott mint általában. Felkarja kidomborodott a háta pedig hosszú ívben nyújtózott. Nyakán a vonalak megfeszültek és közelről még inkább szemet üt bőr árnyalata ami sokkal sötétebb mint az enyém vagy bárki másé akit ismerek. Combja pár centi híján hozzá ért enyémhez ahogyan terpeszben ült. Csak bámultam.
Fogalmam sincs miért de eltüntettem ezt a pár centit és meglöktem óvatosan combját térdemmel. Ahogyan lábainkat néztem észre se vettem, hogy a fiú felkelt némán a padról.
- Hmm? - mély hangjára ijedten kaptam fel a fejem. Rögtön össze kerültem tekintetével. Pedig épp csak hozzá értem, azonnal felkelt. Most mit mondjak? Bocs hogy hozzád értem de direkt volt? Mert hát... az volt.
- Csak.. oda tudnád adni a táskám? - találtam egy jó kis ürügyet rögtönözve. Még nem voltam kész a feladattokkal, de a táskám tényleg az ő felén pihent. Rá néztem az említett tárgyra majd vissza Jonginra. Szinte teljesen felém volt fordulva, fejét jobb kezén pihentette, egy ismételt lusta pózban. A válasz pedig csak egy fej rázás volt, ami a 'nem'-et helyettesítette. Felvontam a szemöldököm és kérdőn pislogtam rá. Az arcán semmi reakció nem volt. Csak bámult azokkal a barna szemekkel.
- Hát jó, akkor majd elveszem én. - kissé felháborodva rácsaptam két tenyerem a padra és félig álló helyzetbe tornáztam magam azzal a lendülettel. Kitoltam a székem majd mikor rájöttem, a táskámhoz az út Jonginon át vezet próbáltam minél jobban átnyúlni felette de még ez sem tette lehetővé felső testem ne simuljon hátának. A hiba ott volt, hogy még így sem értem el a földön fekvő célom.
- Arrébb mennél? - hajoltam vissza arcához. Megint az az átkozott vigyor.
- Persze. Így jó? - mikor már megörültem szófogadásának, akkor egy pillanatra lefagytam. Épp az ellenkező irányba ment mint amibe kellett volna így hasam teljesen hozzá nyomódott oldalának.
- Jongin a másik 'arra'. - tettem kezem hátára és próbáltam eltolni de nem hagyta magát.
- De hát én arrébb mentem. - hangja huncutságot csilingelt. Erősebben toltam mint az előbb de meg se moccant.
- Ne szórakozz már, csak a táskámat akarom elvenni. - egyik kezemet kinyújtottam hátha még is elérem, de ekkor ő még jóval beljebb tolt testével.
- Milyen táskát? - aprón felnevetett a helyzeten. Neki minden bizonnyal vicces volt ám én csak egyre idegesebb lettem. Persze a mosoly az arcomon nem ezt mutatta...
- Jongin! - másik kezem véletlenül lecsúszott a fiú oldalához mikor rá kiabáltam amitől ő rögtön össze ugrott és azonnal felkelt a padról így én is vissza huppantam a székre hiszen már nem támasztott semmi. Nagyokat pislogva néztem rá. Aztán leesett ahogyan könyökét oldalához szorítja. Nem a kiabálásomtól ijedt meg.
- Csak nem csikis vagy? - felvontam a szemöldököm és gonosz mosolyra húztam a szám.
- Dehogyis. - fejét elfordította és ő maga is vissza fordult volna normális ülő helyzetbe ha nem böktem volna meg az oldalát. Ahogy vártam ismét megugrott.
- Dehogyis, mi? - utánoztam csúfolódva előző mondatát. Most rajtam a sor, hogy nevessek.
- Ez nem vicces. - próbált komoly lenni de nem jött össze. Ismét egy bökést kapott oldalába. - Hagyd abba. - hirtelen rá markolt csuklómra ám én nem ijedtem meg. Majd biztos ezek után még szót fogok fogadni nem? Halkan felkuncogtam mire rám nézett ismét. Mikor szabad kezemmel gyorsan bele böktem, Jongin azonnal megfogta azt is. Állkapcsa megfeszült és nyelt egyet. Mikor látta arcomon mennyire élvezem azt, hogy megtaláltam gyenge pontját valami megcsillant a szemében. Mondhatnám azt is, hogy újra az a mosoly, de nem.
Ez most valami teljesen más volt. Ez miatt a valami miatt a szívem egy ütemet biztosan kihagyott amit nem tudtam mire vélni.
- Szóval mi van azzal a táskával? - még mindig szorította csuklómat és amikor kicsit közelebb vont magához, kapcsoltam. Mintha vissza tértem volna a fellegekből kiszedtem ujjai közül kezeimet.
- Majd megoldom én. - nagy hüppögés közepette, túlzott felháborodottságot színlelve megkerültem a padot, saját kis iskola táskámhoz guggoltam és pakolászni kezdtem. Tudtam jól, hogy még legalább 20 perc van hátra az időnkből de már nem akartam itt lenni. Az az előbbi fura érzés a mellkasomban csak idegessé tett. Arról nem is beszélve, nem értettem miért ég mind a két csuklóm. Sőt...az egész kezem.
- Folyton idegeskedsz. Hamar be fog ráncosodni az arcod. - a nem látszódó ér a homlokomon most tisztán éreztem lüktetni beszólása miatt.
- Egy lánynak egyáltalán nem illik ilyet mondani! - emelem fel hangerőm és arcomat kénytelen vagyok megint felé fordítani. Még mindig a táskámmal babrálok így arcunk egy vonalba került azáltal, hogy Jongin rá támasztotta állát a padra.
- Oh nézd csak! Már itt is van egy. - mutató újával homlokon bök.
- Hé... - kapok a megpiszkált pontomra.
- És itt is. Itt is. - sorozatosan kapom az apró bökéseket arcomra. Vidáman arcomat fürkészi én viszont csak és kizárólag mély barna szemeit keresem, harciasan állva a szemkontaktust. Mosolyog. Mért kell mosolyognia? Annyira fel tud idegesíteni.
- Elég! - egy gyors kézmozdulattal lököm el magamtól ujjait. Mintha tudta volna, hogy ez jön meg se rezzent. Csak vigyorog tovább.
- Már itt sem vagyok. - azzal felkaptam cuccaim és ahogyan be trappoltam óra elején a terembe, most ugyan úgy ki is. Ha csak nem idegsebben.
Ilyen fiú a világon nincs még egy. Idegesítő? Nem, az nem túl kifejező rá. Bosszantó. Ez pedig túl gyenge. Ő valami teljesen más. Idegbosszantó. Van egyáltalán ilyen szó? Sebaj ő most megteremtette. Direkt idegesít fel minden egyes nap. Ez a büntetés is csak és kizárólag az ő hibája miatt volt. Ráadásul nagyképű is.

Azt hiszi bármit megtehet mert ő Kim Jongin.


Hatalmas dühöngésemben hamar hazaértem. Kedvem csöppet sem javult, főleg mert nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Annyira megfeledkeztem mindeközben arról a buta érzésről is amit akkor éreztem, hogy mikor újra felidéztem magamban Jongin arca rögtön előttem termett.
- Ah, hagyjál már! - kiabálok sajt gondolataimmal.
- Kicsim, megértem, hogy rossz napod van de... - apám hangja kizökkentett minden képzelgésemből.
- Ne haragudj apa. Hol is tartottál? - ideje lenne vissza térnem a normális énemhez ami jelenleg csendben vacsorázna az apukájával a konyhában.
- Inkább te mond el merre járnak a gondolataid. Mert már egy ideje beszélek hozzád és te csak puffogsz ott magadban. - ritka dolgok egyike az, hogy mi együtt vacsorázhatunk kettesben. Sokszor hisztizek ez miatt és mégis most, sor került rá én még csak nem is figyelek apára.
- Nem nagy dolog csak...az egyik osztálytársam felidegesített ma. - eltolom magamtól a tányért. Egyáltalán nincs étvágyam.
- Kicsoda? - ismerem apámat. Rögtön előáll majd a félig ügyvédes félig 'az apád vagyok' dumával és amit ő nagyon jó kis tanácsnak hisz én abból egy mukkot sem értek majd.
- Csak egy fiú.
- És annak a fiúnak biztosan van neve is. - faggatózik tovább.
- A Sátán. - mosolyodok bele saját poénomba de szemmel láthatóan az idősebbik ezt nem díjazza. - Kim Jonginnak hívják. - adom meg magam és felállok az asztaltól a mosogató felé indulva.
- Biztos csak tetszel neki. - amint kimondta mondatát majdnem hanyatt vágódtam a tányérral a kezemben.
- Ezt mégis miből gondolod? Nem is mondtam róla semmit. - velem van a baj vagy mindenki fel tud ma idegesíteni?
- Hát tudod kislányom milyenek a fiúk. Annak húzzák a haját aki tetszik nekik. - vonja meg vállát mindentudóan.
- Apa ez már nem az óvoda. - sóhajtok egy nagyot és jobbnak látom hozzá állni a mosogatáshoz mielőtt még elejteném azt a tányért.
- Az lehet de a fiúk sosem változnak. Hidd el én már csak tudom. - oda biggyeszti saját tányérját is a többi mosatlanhoz majd egy apró kuncogással besétál szobájába.
- Te már csak tudod.. - bólogatok gúnyosan, remélhetőleg, hogy édesapám nem hallotta szemtelen megszólalásom.
- Ha nekem nem hiszel kérdezd meg Hyunkit. - nyilván megfogom kérdezni a barátomat, hogy adjon tanácsot egy másik fiú...várjunk...Hyunki. Úristen teljesen kiment a fejemből! Ma randink lett volna. Már bőven elmúlt nyolc óra. Azonnal fel kell hívnom.
Kiráncigálom kezem a mosatlan halmazból és szobám felé futok. De vajon ő miért nem keresett? Nem is halottam, hogy hívott volna. Biztos a táskám aljába csúszott a telefon. De nem. Hiába kerestem mindenhol kis készülékemet nem találtam. Bent hagytam a suliba. Tényleg. A padba tettem órák után direkt, hogy meghalljam ha esetleg csörögne. Francba.
Holnap mehetek vissza az iskolába érte. 

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai

Kínos csend ülepedett a teremre. Vagy lehet csak én éreztem kínosnak ezután az apró jelenet után. Gyors elhessegettem az érzést és Hyunkira tértem át. Már biztos a másik városban lesznek. Nem tudom mire gondoljak. Főleg úgy hogy nem nagyon hiszek a távkapcsolatokban. Még akkor is ha a milyenk nem annyira reménytelen, tudom, hogy hónapok kérdése az hogy együtt maradunk. De bízom benne és abban is, hogy ez nem így lesz. Szeretem őt, nem? Akkor meg ilyennek még csak meg sem kéne fordulnia a fejemben.
- Miért... - a nagy csendet Jongin hangja ütötte fel.
- Mi? - nézek rá. Az egyik padon ült az ablak mellett. Észre sem vettem, hogy végzett volna.
- Miért van rossz kedved? - hirtelen majdnem vissza kérdeztem pedig tisztán értettem mit mondott. Furcsának találtam, hogy érdekli. Nem halottam a hangjából semmilyen rosszindulatú hangsúlyt. Ami még bizarrabb.
- Neked is rossz kedved lenne hogyha a barátnőd elhagyná a várost. - válaszom kissé ellenszenvesre sikeredett. Talán ez már a reflex amit Jongin kivált belőlem.
- Nekem nincs ilyen problémám. - arca meg se rezzent miközben kimondta.
- Persze, hogy nincs hisz Kim Jongin mindig talál magának barátnőt. - aprót dobbant a szívem mikor ezt kimondtam. Átvettem tőle a bunkó szerepet?
- Nem így értettem. - elmosolyodott és lehuppant a padról. Folytattam a tábla alapos lemosását és megtörtem az így is átlagosnál hosszabb szem kontaktust. Oda sétált mellém és megállt. Közel. Túl közel. Talán nem fér el a teremben, hogy folyton ilyen közel jön? Nem néztem rá. Egyszerűen csak nem mertem felnézni. Bal vállam épp hogy nem ért hozzá a mellkasához. Próbáltam nem túl feltűnően legalább egy kis lépést arrébb csusszanni mikor egyszer csak kezét látom magam előtt. Egy kisebb meglepődött hang hagyta el a torkom mikor ujjai átfonták csuklómat.
- Vizes lett a felsőd. - a hosszú ujjú felsőmre pillantottam ott ahol Jongin megfogott. Rögtön láttam a kisebb foltot az anyagon de eddig még csak nem is éreztem hisz a kezem is csurom víz volt.
- Nem is figyeltem. - vártam, hogy elengedje a kezem de nem tette. Kénytelen voltam az arcához fordulni. Azonnal rájöttem, hogy hiba volt. Nem néztem máshova csak és kizárólag a szemébe. Mintha oda szögezett volna a tekintetével.
- Megyek...megszárítom. - lépek hátra egyet. Ekkor elengedte a kezem és bólintott utána pedig elfordult. Letettem a szivacsot és gyors léptekkel indultam meg a fürdő felé. Mikor beértem egy pillanatra megálltam és megkérdeztem magamtól... mégis mi volt ez? A kézszárító hangos búgása olyan halknak tűnt a sok gondolat miatt a fejemben. Egyszerűen nem értettem, hogy miért ég a bőröm. Miért dobog a szívem máshogy mint mikor szokott. Miért csak Jongin arca van előttem.

Szokásához híven már eltűnt mire én vissza értem. Nem is baj. Úgyis csak direkt piszkál. Bosszankodva takarítottam el az utolsó szemetet és én is haza indultam. Hyunki felhívott haza fele és mondta, hogy már megérkeztek, nem tudott megvárni. Beszéltünk még pár szót majd letette. Épp hogy beszéltünk néhány percet. Mondta, hogy ki kell pakolnia ezért nincs sok ideje de este felhív. Ha már most így le tud mondani arról, hogy beszéljünk akkor valóban beigazolódik az amire gondolok.


Mikor megérkeztem a lakásba apám rögtön elém állt. Általában köszönni se szokott mikor haza érek így furcsán nézve várom, hogy szóljon valamit.
- Ne vetkőzz le nagyon. - nyúl ő is a kabátjához.
- Miért? Baj van? - gondolok rögtön a legelfogadhatóbbra.
- Dehogy! Csak gondoltam elmehetnénk fagyizni. - kapok még egy mosolyt is. Hát mi történt??
- Apa beteg vagy? - ledöbbenve állok édesapám előtt akit régen láttam úgy beszélni hozzám, hogy éppen nem telefonál vagy csak épp...rám néz. - Mi van a munkáddal?
- Jaj ne viccelődj kicsim. Tudom, hogy le vagy törve Hyunki miatt de ez nem a világ vége. És egy fagyi mindenre megoldás. Na gyerünk, mozogj! - lökdös kifele az ajtón. Még hogy, én ne viccelődjek. Nem tudom ki kettőnk közül a viccesebb ezzel a kis incidenssel. Meglepődtem viszont nagyon boldog is lettem. Évek óta nem mentünk el fagyizni. Sőt, sehova sem. Kislány koromban rendszeresen elvitt délutánonként valamelyik fagyizóba iskola után. Akkoriban még volt ideje rám.
Oda mentünk be ahol múltkor is voltunk Hyunkival. Talán így kicsit jobban fogom érezni magam és nem azon problémázok, hogy együtt leszünk-e vagy sem.
- Szerintem én dupla epreset eszek. - nézi a kis fagyizó étlapját mikor beültünk. Végig jó kedve volt annyira furcsa volt, hogy egész úton beszélgettünk és mosolygott. - Te mit kérsz?
- Nem fáj mikor mosolyogsz? - mutogatok az arcára mikor megszületett bennem egy apró gondolat.
- Miért fájna? - döbben le. Arcához nyúl apám, azt hiszi van rajta valami.
- Hát olyan régen mosolyogtál már, hogy biztos húzódik ott a bőr. - eszembe jutott milyen is volt a mi kapcsolatunk régen mikor még foglalkozott velem rendszeresen. Folyton viccelődtünk ő volt mindig az aki engem megnevettetett.
- Ne szemtelenkedj kölyök. - csap óvatosan a fejemre az étlappal. - Látod már is jobb kedved van. Hyunki este elmegy de semmi gond nem lesz. - folytatja az étlap böngészését.
- Este? Már elmentek. - javítom ki.
- Ma? - rögtön rám néz. Értetlenül nézünk egymásra. - Hyunki apukája nekem azt mondta csak estefele tudnak elindulni.
- Én pedig nem olyan rég telefonáltam neki és azt mondta már ott vannak. Le is tette mert ki kellett pakolni. - magyarázom, biztos rosszul tudja vagy apukája a telefonban nem jól emlékezett. - Valószínű csak véletlenül mondott estét a telefonba. - intézném el ennyivel és rendelésre nyújtom a kezem.
- De hát át jött elköszönni a feleségével. Még ajándékot is hoztak mielőtt megérkeztél, azelőtt pár perccel. - szemeim kikerekedtek. Apám sem értett semmit. Hosszú másodpercekig szemeztünk, hátha a másik valami magyarázatot ad majd. De nem így lett.
- Jobb lesz ha felhívom. - kapom ki azonnal a telefont a zsebemből. Pillanatok alatt beütöttem a számát és már ki is csöngött. Hosszúnak tűnt az a pár másodperc. Aztán megszólalt egy női hang, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető.
- Nem veszi fel.. - nézem a képernyőt. Mi folyik itt? Hazudott volna?
- Ne aggódj kicsim, biztos csak valami félre értés. Együnk egy sütit inkább. - már az utolsó szavait alig halottam nem figyeltem édesapámra. Semmit sem értettem. Biztos beszéltem ma Hyunkival? Még itthon vannak?
Mondtam apunak, hogy siessünk haza de már bőven volt nyolc óra mire beparkoltunk. Becsaptam a kocsi ajtót és már azonnal rohantam át a házukhoz. Lihegve állok az ajtó előtt. Semmi fény nem szűrődik ki az ablakokon át és nem tudom, hogy a kocsi a garázsban van-e. Kopogok párat a bejárati ajtón. Semmi. Újra kopogok de még mindig semmi. Elmentek. Ismét előveszem telefonom és hívom barátomat.
- Szia. Mondtam, hogy majd én hívla..
- Hol vagy? - rögtön közbe vágtam amint felvette.
- Hogy-hogy hol? - hangja furcsán megrezzent.
- Most, hol vagy? Már az új lakásban? - nem gondoltam volna, hogy így letámadom majd, de rettentő nyugtalan lettem.
- Hát persze. Ma már beszéltünk és akkor is mondtam. Már rég megérkeztünk. - és beállt a csönd. Nem tudtam mit mondani. Össze zavarodtam.
- Történt valami? - nem jutok szóhoz. Nem áll össze a kép. - Yujin. Yujin?
- Ah igaz...bocsi.. én csak....elfelejtettem. - habogok össze vissza.
- Minden rendben? - lehet hogy én vagyok az idióta de akkor is hallom, hogy egészen más a hangja. Majdnem olyan nyugtalan mint az enyém.
- Persze minden. Csak fáradt vagyok aztán megfeledkeztem arról, hogy beszéltünk ma már. Én buta...haha.. - nevetek erőltetetten.
- Akkor menj és feküdj le, pihend ki magad. Én is alszok most már, sok volt a munka a ház körül.
- Jó, jó persze. Aludj jól. Szeretlek.
- Te is. Szeretlek. - azzal le is tette.
Lassan haza sétáltam, közben próbáltam valami megoldást találni erre az egészre de semmire nem jutottam. Nincs értelme az egésznek. Este se aludtam szinte semmit csak ezen járt a fejem és próbáltam össze illeszteni a két sztorit de lehetetlen, hogy egy síkba kerüljenek. Valaki egészen biztosan hazudik nekem. Ha bele gondolok tőlem el sem köszönt mikor mentek...
Következő héten rettentő fáradt voltam. Egész hétvégén semmi másra nem tudtam gondolni csak arra a napra. Azóta Hyunkival úgy beszélünk mintha mi sem történt volna. Többet fel sem hoztam azt a témát. De a beszélgetések is egész mások. Olyan mintha feszélyezve lenne és csak épp pár percet beszélünk akkor is teljesen lényegtelen dolgokról.
Fogalmam sincs mit tegyek. Már a fejem is megfájdult. Lassan letettem a padra. Mindjárt mehetünk haza ez az utolsó óra. Megpróbálok otthon aludni egy kicsit.

- Yujin. Yujin. Kelj fel. - apró lökdösést érzek a vállamon.
- Hmm? - felkelni? Még csak most hajtottam le a fejem.
- Ne hümmögj hanem kelj fel. - ismerem ezt a hangot. Lassan felemelem fejem kezeim közül a padról és sűrűn pislogva próbálom kitisztítani a látásom.
- Otthon kéne aludni. - Jongin a padom előtt guggol és mosolyog rám. Pedig azt hittem csak pár perc esett ki de ezek szerint legalább fél óra.
- Ne vigyorogj. Fáradt voltam. - egyenesedek ki és túrok bele hajamba durcásan és álmos fejjel. Gyönyörű látványt nyújthatok ha így vigyorog. Jongin nem szól semmit csak guggol ott tovább és engem néz.
- Letörlöm a táblát. Te meg inkább vidd ki a szemetet. - fel állok és a tábla felé indulok, hogy végezzem az osztály takarítását de a tábla már le volt törölve mikor felpillantottam rá.
- Már ki vittem. - igazat mond. Meg csinált mindent. A terem teljesen tiszta.
- Miért nem keltettél fel előbb? - ahogy rá néztem az órára majdnem hanyatt dobtam magam. Már fél négy is elmúlt. Alapjáraton kettőre végezni szoktunk a takarítással de ő itt maradt. Itt maradt velem?
- Próbáltalak, de nem keltél fel. - sétál oda hozzám zsebre dugott kézzel. - Nem azért de... nem nézel ki túl jól. - hajol közelebb arcomhoz. Még álmos voltam, így nem húzódtam el, le voltam lassulva. De az illata rögtön megcsapta az orrom.
- Fogd be. Csak..fáj a fejem. - dörzsölöm meg halántékom miközben kerülöm azt, hogy a szemébe nézzek.
- Nem vagy te lázas? - mire válaszolni tudtam volna, hogy ne nyaggasson addigra elkéstem. Tenyerét a homlokomra illesztette szorosan megnézve ezzel a hőmérsékletem. Elképedve nézem barna szempárját ami arcomat figyeli makacsul. - Elég meleg az arcod. - homlokom után arcomat temette el a tenyere. Nem válaszoltam csak száj tátva éltem meg az érintéseit. Ekkor nézett ő is a szemembe. Ismét az a másik érzés. Az amit már éreztem ha a szemébe nézek de most erősebb. Nem szólalt meg ő sem. Arcomat még mindig fogta. Csak akkor kaptam észbe mikor gyenge, kedves mosolyra húzódott a szája.
- Nincs semmi bajom. - egy mozdulattal le löktem a kezét és vissza siettem padomhoz. - Legközelebb kelts fel előbb. - kapkodva szedem össze cuccom.
- De nem tudtalak, mondtam már. - nem látom de érzem, egyszerűen érzem, hogy önelégülten mosolyog. Tudja, hogy zavarba hozott.
- Akkor önts le egy vödör vízzel egész nyugodtan. Majd holnap találkozunk. - úgy rohantam ki a teremből, hogy rá se néztem. El sem köszöntem. Minél távolabb akartam lenni tőle. Az arcom már nem a fej fájás miatt égett hanem valami egészen mástól. Már fáradt sem voltam, szinte futottam haza. Mi a fene ütött belé, hogy ilyeneket csinál? Jongin mindig bunkó velem vagy éppen rám sem néz. De az utóbbi időben a viselkedése más. De az enyém is.

A hét hamar elment és a délutánok is. Jonginnal azóta szinte semmit nem beszéltünk. Hiába csak ketten maradtunk mindig, azok után nem akartam vele még annyira se beszélgetni és ezt éreztettem is. Nem hagytam, hogy hozzám érjen még egészen véletlenül sem. Nem mintha bármi érdemlegeset éreznék iránta de arról is tennem kell, hogy ez így is maradjon. Na meg az ő oldaláról is nevetséges lenne az egész. Jonginnak én sosem tetszenék. Nem is kedvel. De azért kíváncsi lennék milyen a barátnője. Biztos van neki. Talán valami modell, elegáns és szexis lány akit miden fiú magának akarna. Ugyan olyan lehet mint maga Jongin...csak lányban? Hideg személyiségnek tudom elképzelni, olyas valaki lehet akit csak ő tud elcsábítani. A tökéletes szerelmes pár. Hányszor halottam én is ezt már mikor elkezdtem Hyunkival járni. Tökéletes szerelem. Létezik egyáltalán? Anélkül lehet tökéletes, hogy a két fél az lenne? Hogyan tudhatnám erre a választ... Yujin.. még csak szerelmes sem voltál soha. A közelében már talán, de érezni tudom, hogy nem éreztem. Vagy ha az a szerelem akkor, igen csalódott vagyok.
Hangos nevetés zavart meg a merengésben ami a mi osztálytermünkből hallatszott. A többieknek jó kedve volt, az oka pedig: péntek. De nem is akármilyen péntek. Szünet előtti utolsó tanítási nap. Rá nézek a viháncoló lány tömegre és én is elmosolyodok. Az egyik lány viszont észre vette, hogy őket nézem és mint aki szellemet látott sietett oda hozzám rögtön.
- Yujin, te vagy az én megmentőm! - huppan le a padom elé a lány.
- Én? Megmentő? - olyan gyorsan történt minden. Persze, hogy nem értettem.
- Tudod most te vagy ... hát...vele... az osztály felelős. - suttog és kezét szája elé teszi, takarva azt.
- Vele? - suttogom vissza neki, bár az okát nem tudom. Nem mintha bárki figyelne arra mit is beszélünk.
- Tudod... - biccent a fejével jobb irányba óvatosan. Oda nézek de kellet egy kis idő míg össze állt a kép.
- Jonginnal? - kérdezem a fiút nézve, aki egész nyugodtan társalog fiú osztálytársainkkal.
- Pssszt! Halkabban! - utasít a lány aranyosan nevetve. Most már tudtam mire megy ki a játék. - Szóval, tudnál segíteni? Nem vagyok benne biztos vajon van-e barátnője és rá kérdezni pedig nem merek. - húzza el kicsit a száját.
- Eddig még értem de, hogyan jövök én a képbe? - elvesztettem a fonalat annál a résznél mikor nekem kéne segíteni. Semmit nem tudok Jonginról.
- Ma van az utolsó nap és mikor bent maradtok nem kérdeznél rá, hogy kivel jár? Ha pedig nincs barátnője akkor... - elmereng egy pillanatra, én bagoly szemekkel követem végig az utasítást. Pont én? - Akkor azt is deríts ki nekem kérlek! - válaszolni, azaz ellenkezni nem volt időm mert becsöngettek.
- Majd beszélünk! Előre is köszönöm Yujin! - simogatja meg a vállam és a helyére szalad nevetve.
- Ez most komoly? - motyogom magam elé. Aprót a homlokomra csapok. Még időben kellett volna közbe szólnom. Akkor nem kéne ilyen kínos dolgokat kérdeznem Jongintól. Lehet elküld a francba azzal a szöveggel amivel én múltkor őt: "semmi közöd hozzá". Lassan oldalra fordítottam a fejem, Jongin felé. Pont ugyan akkor nézett rám mikor én rá. Elkaptam volna a szemem...ha tudtam volna. Ezt még is hogyan csinálja? Hogyan tud így megbabonázni a tekintetével?
A szemkontaktust egy felém repülő kréta zavarta meg amit a tanár dobott. És ismét hallom azt a mondatot amit tavaly olyan gyakran: "Yujin, Jongin büntetésben maradtok." Ekkora mázlit...kívánni sem kívánhattam volna.

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai

Normális középiskolás élet. Nincs okom szomorkodásra mindenem megvan. Jól tanulok, szüleim jómódúak, neves iskolába járhatok, vannak barátaim és a barátommal is nagyon jól meg vagyunk. Mást se kívánhat egy lány. Esetleg még egy édes kutyust de nem az nem lehet mert hátráltatna a tanulásba édesanyám szerint. Maga a tökéletes élet nem de?
Hát nem...
A felszínes dolgok eltakarják a belül lassan széthulló kis világot amit jómagam is későn vettem észre. Az emberek nem mindig olyanok mint amilyennek látszanak vagy amilyennek mutatják magukat. Azt hinnéd, hogy te sosem fogsz csalódni senkiben, te erős vagy téged nem tudnak olyan könnyen átverni de pislogsz kettőt és máris te vagy az áldozat. Ez lennék én. Ha valami szép és jó az egyszer úgyis eltűnik. Talán a legigazabb mondás az hogy semmi sem tart örökké. Vagy talán ami még ide illik, az az hogy egyszer minden eltörik, elromlik. Bár én is egyszerűen csak eltűnhettem volna azokban az időkben. De nem. Ő nem hagyta. Mint egy angyali démon úgy férkőzött bele a szívembe és hessegette el a végtelennek látszó viharfelhőimet.

- Apa nézd! - szaladok oda vidáman ügyvéd édesapámhoz. Szokás szerint telefonján lóg valami ügyfél miatt.
- Meg mondtam hogy nem engedünk a perből! - kiabál bele modern készülékébe.
- Apa, apa, ötös lett a matek dolgozatom! - mutatom neki a jeles papírt. Sokat tanultam rá pedig utálom ezt a tantárgyat de szüleim elvárásai nagyok. Teljesítenem kell őket.
- Azt mondtam nem! - várok picit hát ha leteszi, de miért is tenné? Mindig ez van. Ha itthon van csak a telefon van és ő. Közelebb nyomom arcához lapom. Felém fordul sikeresen rá pillant kettőt majd rám mosolyog és felmutatja hüvelyk ujját dicséret fejében. Más az apjától egy ölelést kap, vagy pár kedves szót. Érd be ennyivel Yujin. Be nyammogtam szobámba mint minden kora délután mikor suliból haza jövök. Hobbim különösebben nincs a tanulás minden időmet lefoglalja. Apa azt szeretné ha átvenném tőle a pályát majd egyszer. Nos nekem ehhez semmi kedvem. Az ügyvédek számomra borzasztó unalmasak. Nem akarom úgy végezni mint apám. Literekben nyelni a stresszt. De ez még messze van. Egyszerű telefon csörgésre leszek figyelmes, most a sajátom kiabál. Ki szaladok a konyhába ahol suli után hagytam.
- Igen?
- Na elmegyünk fagyizni? - hamar elmosolyogtam magam.
- 10 perc múlva gyere a ház elé. - utasítom fiúm. Lassan már egy éve, hogy együtt vagyunk és a kapcsolatunk csak javul és javul. Ez lenne a fiatalkori szerelem?

Kifésültem hajam, elköszöntem az otthon lévőtől majd jó kedvűen indultam is.
- Gyors voltál. - nyújtja kezét helyes barátom. - Siettél hozzám mi? - mint minden fiúnak neki is nagy az arca. Az átlagosnál kicsit nagyobb is, de sikerül mindig átnéznem felette.
- Szóval milyen fagyit kapok? - kulcsolom össze ujjainkat. Régen még meg volt az a bizsergés mikor ezt csináltuk de mára...nem is az hogy elhalványult...egyszerűen csak eltűnt.
- Ilyen finomat. - tapaszt egy puszit arcomra. Nem járunk egy osztályba de évfolyamtársak vagyunk. Egy emelettel feljebb lévő termük az övéké. Hyunki mindig le jön szünetekben és meglátogat.
- Melyik fagyizóba megyünk most? - mindig végig járjuk a város fagyizóit, itt gyakran nyílnak ujjak főleg, hogy nyári szezon elkezdődött.
- Jó lesz a múlt heti? - néz rám édes arcával. Kis gyerekes pofijába szerettem bele. Talán pár centivel magasabb nálam, de mióta együtt vagyunk mindenki azt mondja mennyire össze illünk.
- Megint? De a sarkon a kávézóban nyílt egy új. Azt mondják kis színes cukorkákat is raknak a fagyira ingyen! - mutogatok hevesen szabad kezemmel.
- Mehetünk oda is csak a múlt heti fagyizóban olyan édes volt a fagyi. Finom volt nem? - mosolyog amolyan: menjünk oda ahova én akarok - mosollyal. Legyen.
- Akkor maradjon az. - bólintok vidáman.
Sosem szoktunk veszekedni. Tényleg nagyon jól kijövünk. Habár szüleimnek már bemutattam édesapám nem különösebben kedveli Hyunkit. Annyiszor kérdeztem már miért de folyton csak azt hajtogatja nem olyan amilyennek látszik stb. Anya amennyit itthon van légiutas kísérőként, talán kétszer ha találkoztak így nincs neki problémája vele.
- Átjössz hétvégén? - mindig haza kísér igaz nem lakunk messze egymástól.
- Elég sok a tanulni valóm. - húzom picit számat kérésére.
- Ugyan Yujin. Átjössz péntek délután és szombat reggel ha szeretnél haza mehetsz. - villantja meg kisfiús mosolyát.
- Miért mindig az van amit te akarsz? - ölelem át és bújok mellkasába.
- Mert jóképű vagyok. - megszokott válasz.

- Tehát az osztály felelősök a hónapban Han Yujin és Kim Jongin. Rendben Yujin? - kérdezi az osztályfőnök. Sóhajtva mondom a választ. - Jongin? - mindenki az osztályban a fiúra szegezi a tekintetét aki erre csak egy lusta bólogatással válaszol.
- Ah...Kai olyan menő.
- Mindig olyan laza, hihetetlen.
- Olyan kíváncsi vagyok van-e barátnője. Biztos van. - hallom magam mögül a szokásos Kai rajongói klubbot. Már első évtől fogva mindenki Kainak hívja a fiút így néha még én is meglepődőm mikor mások kimondják az igazi nevét rajtam kívül. Mindig az eredeti nevén hívom már a kezdetektől fogva. Az osztályunk középpontja. Mindig minden körülötte forog. Sosem kedveltem és nem is fogom. Az a tipikus "én mindent megtehetek" fiú. Folyton piszkál valamivel ha egymáshoz szólunk ennek az eredménye az lett, hogy inkább nem is foglalkozok vele, de a sors folyton össze rak minket. Múlt évben rengetegszer kerültem büntetésbe miatta. Itt van lassan az év vége és már ebben a hónapban másodjára vagyok Jonginnal osztály felelős. Próbáltam cserélni, hogy délután ne nekem kelljen bent maradnom de a tanárnő nem engedi. Hyunkinak is folyton róla panaszkodok. A lányok az osztályban mindig azt mondják, hogy meg se lepődnének ha egy nap majd egy párt alkotnánk. Felháborodva cáfolom ezt a kijelentésüket méghozzá azzal az indokkal, hogy Jongin egyáltalán nem kedvel engem és ez kölcsönös.

- Igen, igen. Megint én. Nem ma nem hiszem, hogy eltudunk menni. Jól van. Én is. Szia. - teszem le a telefont egy ismételt sóhajjal.
- Csak nem a kis barátod? - oson Jongin a hátam mögé úgy hogy észre se vettem.
- Idióta! Megijesztettél. - ütök bele vállába majd elkezdem letörölni az üres tantermi táblát.
- Talán valami programotok lett volna mára? - simogatja a bántott testrészét.
- Még is mi közöd hozzá? - nem értem ezt a fiút. Csak azért mert jól néz ki azt hiszi mindent megtehet. Igen beismerem...helyes de ez nem mentség.
- Nekem ugyan semmi. Valójában nem is érdekel. - von vállat és elkezdi az ablakot törülgetni. Régóta vagyunk már osztálytársak még is a kapcsolatom vele a legrosszabb. Kim Jongin a legrosszabb.
- Cseréljünk. - szólal fel hirtelen pár perc néma csönd után, oda siet mellém, kikapja kezemből a szivacsot a törlő rongyot bele nyomja a markomba és az ablak felé tol.
- Mi? Miért? Csináld a saját dolgod. - ellenkeznék de oda nyom az ablak elé és teljes nyugodtsággal törli tovább a táblát. - Jongin! - szólok rá de figyelembe se vesz. - Ah..  utállak! - dobom neki a kezemben maradt krétát és mérgesen az üveg irányába fordulok.
- Mindig nekem kell csinálnom a mocskosabb ... - szidnám tovább a teremben lévő fiút mikor kinézek az ablakon. Pont az iskola bejáratára néz és egy ismerős arcot látok elsétálni. De nincs egyedül. A fiú boldogan nevetgél ahogy a mellette lévő lány is. Az a fiú...az én fiúm. És az a lány nem az osztálytársa. De Hyunki miért van még itt?
- Kiviszem a szemetet. - fogom meg az említett tárgyat hirtelen. Jongin csak hüppög egyet. Le sétálok a lépcsőn és végig azon gondolkozom, hogy honnan olyan ismerős az a lány. Lehet csak rosszul láttam és az nem Hyunki volt? Csak fel ismerem a saját barátomat. Ő volt az. Megrázom a fejem és veszek egy nagy levegőt. Majd rá kérdezek nála.
Mire vissza értem a terembe Jonginnak hűlt helye sem volt. A táblára volt írva általa hogy "majd holnap találkozunk". Elvégezte a dolgát és az ablak tisztítást is befejezte helyettem. Ha jobban bele gondolok, ő tolt oda az ablakhoz. Most végképp nem értem. Jongin látta Hyunkit azzal a másik lánnyal sétálni és direkt megmutatta nekem? Hogy lehet valaki ilyen gonosz?

Késő délután értem haza de eldöntöttem, hogy én nem fogom felhívni. Miért támadjam le rögtön? Ráadásul semmi jelét nem láttam annak, hogy gond lenne a kapcsoltunkban így tényleg felesleges aggódnom.
- Kicsim, itt van Hyunki. - jön be apa a szobámban. Épp leckét akartam csinálni, hogy eltereljem a gondolataim. Jó kis szórakozás.
- Megyek. - sétálok ki hozzá a előszobában.
- Szia. - állok meg előtte kicsit bambán.
- Szia Yujin. - lép közelebb. Arcra egészen más mint általában. - Tudunk beszélni? - meglepődve pislogok kettőt.
- Persze, gyere beljebb. - mutatok a szobám felé. Mind a ketten leülünk a zárt ajtóval lévő szobában ágyamra.
- Yujin el kell mondanom valamit. Próbáltam mindig elhúzni de tovább már nem megy. - jön az őszinteségi roham. Kezdjek aggódni? - Remélem megértő leszel. - fogja meg kezem. - Egyszerűen csak kimondom, úgy mind a kettőnknek könnyebb.- sóhajt nagyot. - Elköltözünk. - a levegő megfagyott a szobában.
- Micsoda? Mit mondtál? - nem akarok hinni a fülemnek.
- Jövő hónapban elköltözünk a városból. - szorítja meg kezem.
- Csak viccelsz.. - állam még mindig a padlót kopogtatja.
- Bár tehetném. Apa vállalata a szomszéd városba költözik így minket is áthelyeztek.
- De a szomszéd város innen legalább egy óra.. - nem tudom elhinni hogy ez igaz. Bambán nézek szemeibe.
- Tudom. Ne aggódj nem lesz semmi baj. Minden hétvégén látni fogjuk egymást. Megígérem jó? - ül közelebb és megsimogatja arcom amit lassan könnyek lepnek el. Minden hétvégén? Ő is tudja már most, hogy ez nem így lesz. - Annyira sajnálom Yujin. - nyomja fejemet nyakába. Beszippantom édes parfümjét és pityeregve átkarolom.
- Szeretlek. - halk puszival pecsételi meg szavát.
- Én.. én is szeretlek. - bújok jobban hozzá.
Hát ennyi lenne?

A napok csak teltek és közeledett a jövő hónap. Minden olyan gyorsan zajlott le. Próbáltunk Hyunkival minél több időt együtt tölteni. Viszont valami megváltozott. Bennem és benne is. Az az este után még különösebben éreztem magam. Pontosabban nem tudtam mit is kellet volna éreznem. Szomorú voltam de nem látványosan. Talán még nem fogtam fel, hogy távol lesz tőlem. Úgy éreztem, hogy...nem ezt kéne éreznem. Tudtam, hogy ez így nem jó. Nyomasztó érzés a mellkasomban már egy hónapja jelen van. Más lány a helyemben depressziós lenne, ha elköltözne a barátja. De nem. Nálam ilyen jel fel sem ütötte a fejét.
- Yujin igaz a hír? - huppan le mellém szünetben osztálytársam.
- Hír? - nézek fel tankönyvemről.
- Hogy a barátod elköltözik. - elég hangosan mondta ahhoz hogy a közelemben lévők hallják. Páran oda ültek még és kíváncsiság töltötte el őket a válaszom miatt. Körbe pillantottam és ahogy szemeim végig szántották a kíváncsi emberek arcát valakin megakadt a tekintetem. Jongin is engem nézett. Nem ült oda de felkelt a padról, pedig szünetben vagy épp eszik vagy a padon alszik. Amikor rá néztem kezén pihenő fejét nem fordította el csak szemét tekerte arrébb. Megráztam a fejem és válaszoltam.
- Igen igaz. Másik városba kell költözniük az apukája munkája miatt. - világosítom fel őket.
- Szegény Yujin. Most biztos nagyon nehéz neked igaz? De a barátod olyan aranyos. Biztos nem lesz semmi baj. - simogatja meg a vállam a mellettem ülő.
- Hyunki mindig nagyon kedves és olyan jól kijöttök. Olyanok vagytok mint egy állom pár. - nevetnek a lányok. Mikor megköszönném a sok bókot hangos csikorgást hallok majd a hang irányába fordulok. Jongin volt ahogyan kinyitotta az ajtót majd hangosan becsukta. Hát ez? Nem értettem a reakcióját mire vonult így ki a folyosóra, mikor tudja róla mindenki, hogy utál szünetekben kint lenni a hangzavar miatt. Hmm. Biztos csak idegesítette, hogy most bent nevetgélnek a lányok. Kim Jongin olyan bunkó.

Lassan összepakoltam a cuccom utolsó óra után és a helyemen vártam míg mindenki ki kászálódik a teremből, hogy utána össze takaríthassak. Péntek van. Hyunkiék ma mennek. Olyan furcsa. Még nem tudtam felfogni. Azt mondta megvár míg haza érek csak az után indulnak. Valóban szomorú vagyok de valami azt súgja nem ezt kéne éreznem.
- Hé te. - landol egy szivacs a padomon kizökkentve a gondolataimból.
- Mit akarsz Jongin? - sóhajtok unottan miközben megfogom a szivacsot és a tábla felé indulok vele.
- Már vagy tíz perce itt állok és várom, hogy meghalj de mintha a falnak beszéltem volna. - ül fel a tanári asztalra mögöttem.
- Amint látod nem mindenki csak rád figyel. - pillantok rá a vállam fölött majd rögtön vissza a zöld táblára.
- Ma valaki még a szokottnál is morcosabb. - támasztja meg magát két kezén hogy kissé hátra tudjon dőlni.
- Csak nincs jó kedvem. - vonom meg a vállam. Pár másodperc néma csönd telepedett az osztályteremre. Jongin ott ült mögöttem ami egyre zavaróbb kezdett lenni. Óvatosan rá pillantottam és meglepetésemre engem nézett egész végig. Gyorsan vissza is kaptam a fejem.
- Igazán felemelhetnéd a feneked a padról és segíthetnél, hogy hamarabb végezzünk. Gondolom te is haza akarsz már menni. - köszörülöm meg a torkom. Fordulnék meg a vödörhöz, hogy bevizezzem a kezemben lévő kis anyagot de valami az utamban áll.
- Én rá érek. - Jongin mögém osont és úgy duruzsolta mondatát a fülemben. A szivacsot lassan kivette a kezemből és ő vizezte be. Az egész csak egy pillanat volt még is tisztán éreztem, hogy zavarba jöttem. Jongin sose volt még ilyen közel hozzám. Mi ütött belé? Mintha mi sem történt volna törölte tovább a nagy íróhelyet. Értetlenül néztem fel rá. Vártam valami magyarázatot de tudtam, hogy nem kapok. Helyette csak érzéstelen arccal rám nézett majd folytatta dolgát. Zavarom ekkor el is tűnt. Rájöttem, hogy csak szórakozik és megvontam a vállam. Nem tudom elégszer ismételni. Kim Jongin egy bunkó.

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai

Ahogy éreztem Luhan nem akart leállni. Hasamon csóklenyomatát mindenhol ott hagyta én meg csak elvörösödve tűrtem. Mit is tehettem volna? Nincsen tapasztalatom. Feszült voltam és zavaromat próbáltam leplezni kevés sikerrel. Olyan sok gondolat kavargott hirtelen bennem aminek középpontjában Luhan állt.
- Ne gondolkozz semmin. - már megszokhattam volna hogy tud olvasni a fejemben. Kétségbeesetten pillanthattam rá hisz abba hagyta kényeztetésem.
- Sajnálom...én csak ... lehet túl léptem a hatá..
- Nem! - állítom meg a magyarázkodásában. Egy dolog zavart egész végig most már rájöttem. De erről nem Luhan tehet.
- Semmilyen határt nem léptél át, hiszen nincsenek határaim előtted. - bambi szemei kikerekedtek. - Nekem még nem volt senkim soha. Lehet, hogy lassan haladunk és ez az én hibám de remélem megérted, hogy sok érzés új és furcsa. - ülök fel lassan. Luhan csak csendben hallgat. - Viszont azt is tudom hogy minden új érzést...veled akarok megtapasztalni. - hajtom le fejem hisz zavarom csak erősödött ilyen őszinte monológ után.
- Ez felért egy szerelmi vallomásnak. Nem is, hisz jobb volt nála. - megfogta kezem hirtelen és mellkasára tette a szívéhez. Bután nézek fel rá, még is mit akarhat. Ő csak kedvesen mosolyog. - Érzed? Érted dobog. - a légzésem biztos kihagyott. Hogy tud valaki ennyire édes dolgot mondani? Hogy tudja elérni mindig hogy egyre és egyre csak belé szeressek? Lehet valakit ennyire szeretni mint ahogy én téged szeretlek Luhan?
- Mindig minden helyzetben a legjobbat tudod mondani. - mosolyodok már el én is meghatódva.
- Van egy kis könyvem. "Hogyan csábítsuk el Sunji-t, Luhan módra". Abból szoktam olvasgatni ezeket. - olyan komoly arccal mondta az egészet, hogy ha nem neveti el magát még el is hittem volna.
- Több részes könyv? - húz oda magához az ágyon.
- Nem, nem. Csak a Luhan verziója lett megírva. Másféle kiadás nincs és nem is lesz. - erősen utal arra, hogy csak az övé vagyok.

Este a beszélgetésünk után hamar elaludtunk még is ő már javában fent volt mikor én még békésen szunyókáltam a kezei között. Összepakoltunk majd miután mindent megköszöntem anyukájának elbúcsúztunk tőle és haza indultunk. Amint beértünk a lakásba, rögtön megcsörrent a telefonom.
- Haló? - szólók bele de nem ismeretlennel fogok társalogni, kijelezte a képernyő a nevét.
- Szia Sunji. Haza értél? - Sangil volt az. Összeráncolt homlokkal kezdtem el gondolkozni azon mégis honnan tudhatja, hogy nem voltam
itthon.
- Igen épp most. Szóval ha nem haragszol letenném mert ki kell pakolnom. - a mondat eléggé csúnya lehetett én ennek ellenére kedves hangszínben próbálkoztam átadni. Talán túl kedves is voltam.
- Ne haragudj, ha zavarlak de nincs kedved találkozni?
- Találkozni? - ismétlem meg hangosan mire Luhan egyből felém pillantott.
- Kicsit később persze. Vagy ha gondolod át is mehetek. - nem értettem mi ez a rámenősködés. Tudja jól mi van velem meg Luhannal.
- Sajnálom de egyik sem fog menni. Most értünk haza és ki kell pakolnunk meg hasonlók. Ráadásul az utazás eléggé kimerített. - és még csak nem is hazudok neki. Pedig amiért ilyen bunkó és erőltetett a viselkedése simán lekoppinthatnám egy mogorva 'nem'-el.
- Egyedül vagy otthon? - csak nem adja fel.
- De hát előbb.. - válaszolnék felháborodottan de Luhan megelőzött. Kivette kezem közül a telefont ránézett a tárcsázási képernyőre, bár tudta jól ki nevét fogja látni rajta, ezután nemes egyszerűséggel megszakította a vonalat.
- Luhan. - bámulom mérgesnek tűnő arcát. Mi volt ez?
- Ne nézz így rám. - adja vissza telefonom.
- Ez kicsit durva volt nem? - lelkiismeret furdalásom van. Most azt gondolhatja rólam, hogy csak úgy kinyomtam.
- Te nem voltál elég durva. - indul vissza a cuccai kipakolásához. Luhant sose láttam még mérgesnek. Ennyire felbosszantotta Sangil?
- Féltékeny vagy? - halk volt a kérdésem ő még is meghallotta. Azonnal meg is dermedt. Vállai fölött rám pillantott és folytatta előző cselekedetét. Kisebb kuncogás hagyta el a számat amit egy felém repülő póló szakított félbe.
- Kinevetsz? - fenyegetőző hangon közeledik felém, miközben én a pólóját szedem ki arcomból.
- Én kérdeztem előbb! - menetelek hátra felé. Az őzike szemei jelenleg nem épp a kis édes állatkára emlékeztetnek.
- Én kérdeztem előbb. - utánoz vékony hangon grimaszolva.
- Luhan! - szólók rá nevetve ismét. Nem voltam elég éber és elkapta a csuklómat.
- Na most mi lesz? - húz oda magához habár próbálok ellenkezni de a nevetéstől nem megy.
- Mi lenne? Azt hiszed megijedtem? Ahhoz ennél több kell. - habár a szám nagy tudom, hogy meg fog büntetni valahogy amitől már előre félek. Az összes gyenge pontomat tudja. A szívem össze vissza kalapál. Luhan arcán mindegy milyen érzelem tükröződik vissza így is úgy is gyönyörű.
- Ezt kihívásnak veszem. - a másik csuklómat is hirtelen meg fogta és egy gyors mozdulattal mind a kettőt hátul a derekamnál kezeivel össze szorította. Esélyem sem volt szabadulni. Nyeltem egy aprót amint kaján vigyorra húzta a száját. Még közelebb simult hozzám majd a következő pillanatban már nyakamon csüngött. Azonnal tudtam mit fog csinálni csak épp nem akartam elhinni.
- Várj, ne! - késő volt. Luhan kiszívta a nyakam. Nyelve szemtelenül csiklandozta bőröm ajkai melege pedig nyomot hagytak, mikor beszívta bőröm.
- Megmondtam, hogy csak az enyém vagy. - ereszt el és nyoma után apró puszit lehet rá. Hazudnék ha azt mondanám nem volt iszonyat jó érzés de most járkálhatok garbókban és sálakban. Fújtatással rohanok be a tükör elé.
- Már most is látszik. Mi lesz holnap? - sóhajtok tükörképemre. Viszont az arcom is eléggé a piros szín árnyalatában ékeskedik, nem tagadhatom.
- Az öreg nénik az utcában majd elszörnyülködve mérnek végig és azt mondják: "Milyen lány lett ebből a Sunjiból". - nevet a markában önelégülten Luhan az ajtóban támaszkodva. Épp vitába szállnék vele mikor csöngettek.
- Nyitom! - kiáltok az ismeretlen felé a másik oldalon.
- Sunji itthon vagy? - a hang hallatán mind a ketten megdermedtünk. Mint aki szellemet látott végig vonulni az elő szobán úgy fordítom fejem Luhan felé akinek arckifejezése hasonló az enyémhez. Ismét kopognak.
- Majd én kinyitom. - indul meg ingerülten.
- Nem! - állítom meg. Ha ilyen állapotban nyitna ajtót tuti hívhatnám a lakatossal együtt a mentőt is. Sangil nem úszná meg egy könnyen. Csak tudnám mi a franc baja van és mi ez az egész. - Te menny be a szobádba, én ezt elintézem. - utasítom nyugodtan, kezét markolászva.
- De... - ellenkezne aggódó arcával csak hogy ebből most nem engedek.
- Bízz bennem. Pár perc az egész. Jó? - simogatom meg puha pofiját. Sikerrel jártam, ha ezt lehet annak nevezni. Luhan szomorú és egyben mérges arccal fogadott szót. Vettem egy nagy levegőt és ajtót nyitottam.
- Sunji de jó látni. - csillan fel az előttem álló fiú szempárja az ajtóban.
- Sangil ... mit keresel itt? Tudod mondtam, hogy nem nagyon érek rá. - próbálom vele éreztetni mennyire kellemetlen jelenleg a társasága viselkedésemmel de nem akar észbe kapni.
- Tudom és ne haragudj de segítened kell. - lép közelebb mire én reflex szerűen hátra lépek.
- Segíteni? Én? - pislogok nagy szemekkel rá. Bajba keveredett volna? De akkor miért engem kér meg, hogy segítsek?
- Van egy lány aki nagyon tetszik... - jaj ne. Habár megkönnyebbültem a kínos érzésem még mindig ott van. Ne én legyek az a lány, kérlek. - ... ő viszont rám sem hederít. Bár nem nagyon ismerjük egymást. Úgy tudom, hogy nincsen barátja ennek ellenére egy fiú folyton vele van.
- Sangil. - most mit csináljak? Biztos rólam beszél. Tudtam, hogy ez lesz. Luhan teljesen ki fog akadni.
- A mi iskolánkba jár. Alattunk van egy évfolyammal de a szomszéd városban lakik. Tudnál segíteni nekem felvenni vele a kapcsolatot? - még a szám is tátva maradt. Köszönöm istenem, nem én vagyok az! Hatalmas kő esett le a szívemről és egy sóhaj kíséretében össze szedtem szét szórt gondolataim.
- Szívesen segítek, de nem gondolod, hogy okosabb lenne ha te kezdeményeznél? - adom immáron lányos tanácsom.
- Épp ez az. Nekem az ilyesmi nem megy. Minden féle hülyeséget hadoválnék neki amitől csak megutálna. Kérlek Sunji. - látszólag igazat mond és ez nagyon édes tőle. Nagyon aranyos, hogy tetszik neki egy lány.
- Rendben, legyen. Mit szeretnél mit csináljak? - adom meg magam.
- Holnap mind a hárman egyszerre végzünk a nyári suliban. Írok neki egy levelet amit te odaadsz neki és a többi már nekem is menni fog. Csak elkezdeni nehéz. - vakarja a fejét zavartan. Elnevettem magam és rábólintottam tervére. Szépen megköszönte, bocsánatot kért a zavarásért és már ment is. A végére még kissé gúnyosan oda tolta, hogy üdvözli Luhan-t de nem fordítottam rá nagy figyelmet.

- Elment. - kukucskálok be fiúm sötét szobájába ahová nemrégiben küldtem.
- Hmm. - dünnyögött egyet morcosan. Be osontam mellé az ágyra amin ő hason a fal felé közel feküdt.
- Csak megkért, hogy segítsek neki felszedni egy lányt. - simogatom meg a hátát. Úgy duzzog mint egy ötéves a mosoly az arcomról mégsem akar lesülni. Annyira nagyon imádni való.
- Halottam mindent. - dünnyög a párnájába továbbra is.
- Lulu, ne legyél ilyen velem. - mászok mellé teljesen. Oda guggolok hátához. Választ nem kapok. Mással kell próbálkozni Sunji. Közelebb kúszok arcához és amennyi kilátszik belőle lágy puszit nyomok rá.
- Így jobb? - bújok bele fejemmel puha hajába.
- Kicsit. - fél siker. Még tovább kell mennem. Újabb puszival próbálkozok most viszont a szája szélére sikeredett. - Na és most?
- Alakul. - fordul kijjebb és végre nem takarja az ágynemű édes arcát. Felé hajolok mire ő lassan tenyereit arcomhoz illeszti. Ahogy szemébe nézek nem az a tiszta csillogás fogad hanem valami más. Valami egészen más ami zavarja őt belül. Ennyire bosszantaná Sangil?
- Ne találkozz vele. - gondolatom beigazolódott. Pedig tudhatná, hogy nincs oka ilyesmi miatt aggódni.
- Csak pár perc lesz az egész. - próbálom megnyugtatni eközben ő hajammal babrál.
- Rossz elő érzetem van. - nem hittem volna, hogy még tud meglepetést okozni de olyan őszinte velem, hogy ez teljesen elvarázsol.
- Nem lesz semmi baj. Megígérem. - nyomatékosítom az utolsó szót. Én vagyok felül így lejjebb hajolok csinos arcához. Fülem mögé tűzi hajzuhatagom mikor homlokomat övére helyezem. Bólint egyet mondatomra, igaz kicsit késve. Tudom, hogy nem tetszik neki a dolog de én segíteni szeretnék Sangilnek. Pihés haja néhol csiklandozza arcom. Kezei arcomról átvándorolnak felkaromra majd végig simítják azt egészen hátam vonaláig ahol tenyereit lágyan húzza végig derekamhoz. Itt megáll és egy aprót billent rajtam mire szája ennek eredménye ként az enyémeken landolt. Szemem megrebbent erre a pajkos cselekedetre. Luhan elmosolyodott majd behunyta barna szempárját és csókká forrasztotta az édes puszit.

Ha nem lenne hétfőnként nyári iskola most boldogan aludnék még a meleg ágyamban. Nagyon nem panaszkodhatom hisz csak két hetente kell járnom és csak hétfőn. A tükör előtt ficánkolva rakom rendbe magam kora reggel. Meleg van és már most tűz a nap, hat órakor. Cipőmért indulok halkan nehogy felkeltsem szundikáló barátom. De ő megelőzött. Kint ült már a konyhában kócos hajjal és apró, enyhén karikás szemeivel. Na igen, nem erőssége a korán kelés. Rá mosolyogtam ahogyan ott ült a pult előtt és jobb kezén támasztotta állát. Eredeti célomhoz indultam, a cipőmért. Gyors magamra kaptam megigazítottam ruhám eközben szinte érezve magamon Luhan minden egyes pillantását. Felé indultam. Elé sétáltam közvetlen, ő pedig székén felém ügyeskedte magát. Fáradtan és szomorúan nézett fel rám csillogó szempárjával. Ő most nem jön. Neki nem kell nyári iskolába járnia. Mosolyogva igazítottam meg haját ami egy tökéletes Einstein utánzatra emlékeztetett. A következő pillanatban egész hasamon és derekamon melegséget éreztem. Luhan ülve ölelt, kezeit körbe fonva rajtam, fejét pedig hasamon pihentette. Mint egy kis gyerek úgy kapaszkodott belém. Illata orromba kúszott. Vettem egy mély levegőt majd kifújtam. A fiú feje erre csak előre majd hátra biccent ahogy hasfalamnak volt tapadva. Némán elmosolyogtam magam. Percekig állhattunk így, nem akartam megszólalni és ő sem akart megmozdulni. Maradtam volna még bőven hogyha nem vigyorgott volna rám a fali óra amely mintha mindegy egyes kattogásnál azt mondta volna: el késel.
- Aludj vissza és mire felkelsz itthon leszek. - ismerve alvási szokásait simán elalszik még 6 órán át. Kezét nem, csak fejét mozdította meg. Ülő helyzetéből nézett fel rám bágyadtan. Szavakat nem kaptam. Helyette feltornázta magát álló pozícióba. Fél oldalasan elmosolyodtam. Csak húzod az időt igaz? Lassan szembe került velem. Rám pislákolt párat és még közelebb vonva magához fejem felé kezdett el dőlni. Óvatosan oldalra biccentette azt és száját gyengéden enyémre csúsztatta. Szemeim lehunytam az érzéstől. Átkoztam az iskolát.
- Szeretlek. - mondta ajkaimra súgva. Amint megéreztem száját megrezzenni vágyakozóan nyögtem egy gyengén hallhatót. Luhan ízes puszit nyomott rá végig nyalt alsó ajkamon aprón nyelvhegyével, majd el is engedett. Próbáltam nem túl csalódottan pislogni rá. Sikerült csapdába csalnia.
- Nem maradsz itthon? - nem sok híja kellett, hogy megtörjön, de nem. Nemet bólogatva, rózsaszínes színben pironkodva, összeszedtem magam. Luhan vissza menetelt szobájába nem kínozva engem és az a sejtésem magát sem. - Oh, és a sálad ne felejtsd el. - szikraként ütött belém a felismerés. Rögtön nyakamhoz kaptam. Luhan a reakciómra csak hangosan felkuncogott. Morogva kaptam le az akasztómról sálamat.
A nyár közepén egész biztosan jó választás. Még csak le se vehetem.

Az órák, hazudnék ha azt mondanám gyorsan elmentek. Piszkos lassú volt minden negyvenöt perc. Lassú és unalmas. Sangillal nem találkoztam a suliban a szünetekben. Egyáltalán nem is láttam. Kérdezgettem osztálytársaim ismerik azt a lányt akiről mesélt nekem de senki még csak nem is hallott róla. Biztos nagyon csöndes lehet. Vagy esetleg új tanuló, az is megeshet. Talán én írtam le rosszul a lányt külsőre, ezért nem tudta senki kiről beszélek. Mikor utolsó óráról kicsöngettek szekrényemhez siettem és a folyosón minden lányt megnézegettem hátha ő az. Úgy keresném mintha a homlokára lenne írva, mintha tudnám ki az. Majd Sangil megmutatja, nekem más dolgom nincs csak a kis levél kézbesítése.


Már mindenki elment. Itt ülök a suli előtt egy kis padon és várok Sangilre fél órája már ha nem több. Még is mi van ezzel a gyerekkel? Én segítek neki, nem ő nekem de még is én vagyok az aki itt vár. Elfelejtette volna? Telefonját se veszi fel. Az ajtó nyitódásra oda kapom a fejem de hamar csalódottan nézek is vissza. Csak egy tanár lépdel el előttem, majd el is tűnik a kapu után. Ha ennyit ér neki az a lány akkor jobb is, hogy nem találkoznak. Durcásan állok fel a padról és megelégelve a várakozást haza indulok. Telefonom ekkor megcsörren.
- Sangil végre! Merre vagy? - torpanok meg fülemhez kapva mobilom.
- Itt vagyok a suli mögött. Ide tudnál jönni? - hangja komor volt és monoton ennek tetejében még halk is. Szemöldököm össze ráncoltam.
- Nem jössz inkább te? Én a suli előtt vagyok.
- Ő is itt van. A suli mögött várlak. - azzal le is tette. Oh, szóval ott van a lány is. Remek akkor hamar megleszünk. Luhan remélem még nem kelt fel. Megígértem neki mire felkel haza érek. Eszembe jutott finom puszija és éreztem ahogy gyomrom megugrik.
Megkerülve az iskolát gyorsan hátra siettem. A parkoló terül el itt és a másik leöregedett szárny amit nem használunk már évek óta. Csak egy fekete kocsi parkolt ott és egy apróbb robogó. Körbe pillantottam de sehol nem láttam senkit. Hol vannak? Hol a lány? Nem a suli hátulját mondta? Ennyire én sem lehetek hülye. Furcsa érzésem támadt. Miért nincs itt senki?
- Sangil! - kiáltom a fiú nevét hátha elő bukkan.
- Itt vagyok. - úgy került a hátam mögé, hogy észre se vettem. Szinte ugorva kerültem meg a tengelyemet.
- Ah, megijesztettél. - teszem dobogó szívemre kezem. A fiú csak bárgyún mosolygott és meredten bámult rám, hátra tett kézzel. Semmi nem volt nála.
- Sajnálom, hogy késtem. - mondja rezzenéstelen arccal, csak ugyan mosolyogva. Zavartan megrázom a fejem, mutatván hogy nem gond. Ismét körül nézek.
- Hol az a lány akiről meséltél? - nézek magam mellé, elé, mögé. De sehol egy árva lélek.
- Hát itt. - fordulok vissza Sangil arcához, végképp nem értve semmit mikor arcomba erősen egy nagy vattát nyomva kábulok el egy bizonyos illatra. Egy pillanat alatt minden elsötétül és csak Sangil hátborzongató vigyora vésődött bele elmémbe.

Címkék: fiction, Luhan

A buszon haza fele este Luhan szinte rögtön elaludt. Nagyon kifáradhatott a keresgélésembe. Beültünk hátra és amint elindult a busz megmarkolta kezem majd összekulcsolta ujjainkat fejét pedig vállamra hajtotta úgy szunyókált el. Én is elálmosodtam de túl boldog és izgatott voltam ahhoz hogy elaludjak. Itt ül mellettem az a fiú akit a legjobban szeretek és habár nem hivatalosan még de egy párt alkotunk. Bár nem tudom még mi kellene ahhoz a kérdéshez hogy "Sunji lennél a barátnőm?", de most már valamikor csak felteszi ezt is. Az úgy lenne... kerek. A legjobb barátom lett a szerelmem. Még mindig furcsa kicsit.

Mikor beértünk a lakásba a telefon csörgése ütötte meg fülünket amit Luhan otthoni telefonja adott. Az ő mobilja le volt merülve így ha valaki nem éri el erről hívja. Míg ő telefonált én felszaladtam felsőt cserélni. Nekem is volt pár nem fogadott hívásom. Ebből kettő Sangilé volt egy pedig ismeretlen szám. Az ismeretlen csak vissza hív ha fontos volt Sangil pedig....most fel kéne hívjam? Biztos aggódik. Egy ártatlan telefonálásban nincs semmi. Csak nem ért félre. Ő úgy tudja nincs senkim de ha most elkezdek vele beszélgetni nem biztos hogy jól jönnék ki belőle.
- Sunji. Gyere le! - kiabál fel Luhan. Mindegy. Sangilt majd később felhívom. Ledobom az ágyra a telefont és leszaladok a lépcsőn.
- Képzeld most hív-
- Várj. Előbb öltözz át. - utasítom a bambi arcú fiút aki látszólag igen izgatottá vált. - Meg fogsz fázni a sok vizes ruhában. - tolom be a szobájába. - Addig csinálok egy forró teát. - indulok meg a konyha felé.
- Mit tervezel hétvégére? - kérdezi nagy sóhajjal miközben szobájában öltözködik.
- Nem tudom még. Azt mondják jó idő lesz. Miért kérded? - teszem fel a vizet forrni.
- Mi lenne ha elutaznánk? - lépeget felém most már száraz ruházatban.
- Még is hova? - kapom felé a fejem. Ő csak vidáman mosolyog.
- Anya most hívott és szeretné ha leutaznánk hozzájuk egy hétvégére. - ül le a konyhapulthoz. Én közben vissza fordulok a tea felé. Elutazni Luhannal. Milyen romantikus lenne. Anyukáját úgy is már olyan rég láttam, pedig nagyon jóban vagyunk.
- De hát akkor már holnap mennünk kéne. - emlékeztetem arra, hogy ma péntek van.
- Rövid hétvége lenne. Ha nincs kedved menni akkor nem baj. - szomorodik el kissé fejét is lehatja. Persze és így mondjak neki nemet.
- Szívesen elmegyek ha anyukádékat nem zavarom. - fordulok felé mosolyogva.
- Reméltem, hogy igent mondasz. Nem mintha nekem tudnál nemet mondani. - áll fel a székből és megkerülve a pultot lép elém.
- Honnan veszed ezt a butaságot? - nevetek fel öntelt kijelentésén a teát figyelve.... persze mind a ketten tudjuk, hogy igaza van.
- Miért nem így van? - hajol közelebb és arcát bele tolja hajamba.
- Nem bizony. - szavaim teljesen ellent mondanak elmémnek főleg úgy hogy erre még Luhan közelsége is rátesz. Próbálok a teára figyelni csak hát elég nehezen megy.
- Akkor próbáljuk ki. - megfogja derekam hirtelen és maga felé fordít.
- A tea... - fordulnék vissza de nem engedi.
- Ha bármi olyat csinálnék ami nem tetszik szólj és leállok. - utasít testével hátra fele. Ahogyan ő lépked előre én lépkedek hátra miközben karjai közé zárt.
- Nem hiszem, hogy tudsz olyat csinálni ami nem tetszene. - szállok be akkor most már én is a kis játékába. Szobájában kötöttünk ki.
- Ó szóval most már meg adod magad? - vonja fel szemöldökét.
- Ellenkezhetek is ha akarod. - húzza tovább idegeim.
- Nem akarom. - térne rá ajkaimra mikor a csengő felmorran és mind a ketten megijedünk picit.
- Ki lehet az ilyenkor? Még esik az eső is. - indulok meg az ajtó felé.
- Ha Sangil az akkor ne nyisd ki. - viccelődik Luhan..gondolom én bár a hanglejtése nem volt épp mókás. Biztos nem Sangil az. Mit keresne pont ő itt?
- Sunji! - könnyebbül meg engem látva az előttem álló személy.
- Sang....il...hát...te? - nézek hátra keresem Luhant bent a lakásban de nincs a látó terembe. Mintha tudta volna, hogy Sangil fog kopogtatni.
- Nem hívtál vissza és nem találtak aztán kezdtem aggódni, hogy mi lehet veled. Luhant megtaláltad? - magyarázza az ajtóban jó kedvűen és csöppet ázottan szegény fiú.
- Mondtam, hogy ne nyisd ki. - rögtön megdermedtem mikor meghallottam a suttogást a fülemben. Luhan sunyin mögém osont, mint egy szellem. Persze őt Sangil nem látja hiszen az ajtó csak félig meddig van kitárva így engem félig betakar. És ezen a részemen van most Luhan. - Ezért most megbüntetlek. - arcát nem látom de tudom, hogy mosolyog.
- Hahó Sunji. - hadonászik kezével orrom előtt a másik fiú.
- Jaj ne haragudj csak elbambultam. Mit is kérdeztél? - próbálok rá koncentrálni de Luhan közben piszkál. Piszkál... még ha csak azt csinálná. Kezeit hátamra tapasztotta pulcsim alatt és úgy szaladtak át ujjai hasamra. Egy bő pulcsi volt rajtam így Sangil nem látta, hogy Luhan mit művel. A gond csak az én viselkedésem volt.
- Luhant megtaláltad? - mosolyog kedvesen. Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Küld el. Játszani akarok. - suttog Luhan továbbra is fülembe.
- Igen meg persze. - erőltetek meg egy mosolyt én is. Ekkor Luhan keze feljebb ólálkodott és habár melleimhez nem nyúlt melltartóm masniját kezdte el birizgálni elől. Ebbe már bele is pirultam. Mit művel? Ezt az énjét még nem ismertem meg.
- Jól vagy? Olyan kábának tűnsz. Az arcod is elég piros. - nyúlna kezével arcomhoz mikor hátra lépek egyet és így nem ér hozzám. Persze Luhan húzott odébb.
- Inkább ne gyere közelebb. Tudod....meg...fáztam.. igen! Hapci! - igyekszem nem lebuktatni magunkat és még hazugságomat egy-két áll tüsszentéssel koronázok.
- Akkor jobb lenne ha inkább lepihennél mielőtt....
- Igen igazad van! Most be is bújok a jó meleg ágyba. Köszönöm, hogy eljöttél. Majd beszélünk! - darálom el mondataim az ajtót pedig lassan csukom befele.
- De...- áll tátott szájjal Sangil.
- Szia! - csukom is be az ajtót meg se várva reakcióját.
- Na végre. - puszil bele jó ízűen nevetve Luhan nyakamba.
- Olyan gonosz vagy! - morranok rá. - Hogy hozhatsz ilyen helyzetbe? - habár mosolygok picit valóban mérges lettem.
- Én mondtam, hogy ne nyisd ki. - von vállat nevetve.
- Tudod mit? Most én büntetlek. - tartom fel mutató ujjam. - Holnap estig nem érhetsz hozzám úgy. - emelem ki az utolsó szócskát.
- Mármint hogy? - gyorsan pozíciót vált és karba tett kézzel figyeli utasításom.
- Se ölelés, se puszi, se csók. - szabom ki a feltételeket mérgesen. Természetesen a düh irányít mert én csak úgy mikor mondanék ilyet?
- Legyen. De akkor.. - könnyebben bele ment mint gondoltam, legalábbis azt hittem. Csuklómnál fogva megragad, magához ránt. Kezeimet ő rakja rá saját derekára és meg sem várva szavaimat gyorsan rátapadt ajkaimra. Szememet se tudtam becsukni annyira megilletődtem. Aztán mikor elkezdte harapdálni számat majd noszogatott puha ajakpárnácskáival, hogy jobban nyissam ki számat helyet engedve az ő nyelvének, nekem is sikerült elgyengülnöm. - Ez az utolsó. - válik el tőlem.
- Ahogy mondtad. - fordulok el és indulok felfelé szobámba mellette elhaladva. - Az utolsó. - tátogok magam elé. Sunji biztos jó ötlet volt ez? Lehet én rosszabbul fogom bírni mint Luhan... pedig én találtam ki.

Reggel szépen csendben bepakoltam a cuccaimat. Egy óra és már indulunk is. Vonattal nem olyan hosszú az út szerencsére. Luhan is már fent volt ahogy halottam. Olyan mintha össze lennénk veszve pedig nem is. Inkább lemegyek hozzá.
- Jó reggelt. - köszönök neki félénken.
- Neked is. - mosolyog rám de rögtön vissza is tér a pakoláshoz.
- Segítsek valamit? - kérdezem miközben a földön guggolva rakod be táskájába.
- Hát nem igazán tudom, hogy mit vigyek. Szerinted? - vakarja fejét édesen még mindig csomagját bámulva.
- Ahogy látom már mindent elraktál. Amúgy se megyünk olyan hosszú időre. - hajolok felé.
- A jegyeket kint hagytam! - nagy lendülettel áll fel és suhanna ki az előszobába ha nem álltam volna előtte. Megállt aprón elmosolyogta magát és hajolt közelebb hozzám fokozatosan. Már épp emeltem volna fel fejem hozzá boldogan, hogy el is felejtette a kis buta kikötésemet mikor indult tovább eredeti útjára. Nagyokat pislogva néztem immáron hűlt helyét. Sóhajtottam egy nagyot és tudomásul vettem, hogy messze van még a ma este.

- Tudja anyukád, hogy ma jövünk? Tudja, hogy én is jövök? Biztos nem baj? Nem is hoztam neki semmi ajándékot. - aggodalmaskodóm mikor már sétálunk be a nagy kertes házba, Luhanékhoz.
- Ne idegeskedj már, minden rendben. - neveti el magát a magabiztosan előttem lakásba belépő fiú.
- Megjöttünk. - kukucskál körbe. Pár pillanatra rá egy ismerős arcot vélek felfedezni amint tipeg ki a konyhából.
- Na végre! Jaj gyere ide kisfiam, olyan rég láttalak. - nyom két puszit Luhan arcára anyukája boldogan.
- Anya múlt hónapban is jöttem. - tekergeti szemét a fiú.
- Jó napot. - bukkanok ki Luhan háta mögül ahol eddig álltam. Anyukája rám veti kedves pillantását és talán még jobban felderül az arca.
- Sunji, drágám, hogy megnőttél. - ölel meg szorosan. - Mióta nem láttalak azóta gyönyörű nő vált belőled. - méreget körbe mire én csak zavartan mosolygok Luhan pedig mellettem kuncog.
- Apa dolgozik? - vonulunk beljebb a házban bőröndjeinkkel.
- Igen sajnos a hétvégén nem tud haza jönni de azt üzeni majd felhív. - magyarázza anyukája. Rá akartam kérdezni, hogy még is merre van az apukája de eszembe jutott, hogy ő külföldön dolgozik így ritkán jár haza.
- Fel rakodunk, jó? - fordul meg Luhan én pedig minden egyes mozdulatát követem.
- Persze, persze. A te szobádat rendbe raktam Sunji pedig nyugodtan aludhatsz a szembe lévő vendég szobában. - bólintottam egyet vidáman aztán a kissé már ismerős házban haladtunk a szobákhoz. Régen voltam itt még is semmit se változott.
- Milyen régen voltam már a szobádban. - ámulok el Luhan gyerekkori kis kuckóján. - fiatalon hagyta itt a szülői fészket, velem együtt még is a szobája teljesen őt tükrözte és minden úgy volt ahogy elmenetelekor úgy hagyta.
- Talán mikor fele ekkora voltál. - nevetgél édesen. Rá pillantok arcára ami saját szobáját pásztázza körbe. Hiába nem láttam évek óta ezt a szobát az helyett hogy én is körbe néznék Luhan arcára meredek. Szemeit figyelem majd akarva-akaratlanul is át vándorolok a szája felé. Olyan kívánatos pedig nem is csinál semmit. Lehet meg érezte már, hogy bámulom, rá pár pillanattal később becsatlakozott a szemkontaktusunkba.
- Mi jár a fejedben? - halványan elmosolyodik és közelebb lép. Hogy mi jár a fejemben? Az, hogy már órák óta nem értél hozzám, nem éreztem bőrödet sajátomon és legfőképp ajkaid puhaságát hiányolom eszméletlenül. De hát ezt így nem fogom lediktálni. Tartanom kell magam a saját feltételemhez. Buta feltételemhez.
- Semmi. - tudom le egy könnyű válasszal és szemeimet is lesütöm.
- Még csak három óra. - közli velem sejtelemesen mire felpillantok. Szomorkás arcot vélek felfedezni. - Messze még az este.
- Igazad van. - sóhajtok aprón.
- Sunjinak jó lesz a szoba? - kiabál anyukája kintről megtörve a pillanatot. Nem mintha történt volna bármi is.
- Vissza megyek. - fordulok meg, titkon várva, hogy megállít de sajnos nem történt semmi. Te jó ég...és még csak három óra.
 - Köszönöm szépen, tökéletes lesz. Remélem nem fogok zavarni. - ülök le anyukájához kint a konyhájukban, ami igen tágas. Nagyon szép házuk van. Talán bentről szebb még mint kintről. Egyáltalán nem szórják a pénzt még is meglátni mennyire jó módú család.
- Dehogy fogsz örülök, hogy itt vagy. - hanglejtése anyukájának mindig olyan vidám mint magának Luhannak. - Kimennél kérlek megetetni a kutyákat. - néz fiára.
- Persze. - áll fel rögtön ülő helyzetéből és én persze követném.
- Sunji segítesz nekem a vacsorában? - szól vissza anyukája. Rá pillantok Luhanra aki vissza se nézve megy tovább ki az ajtón.
- Szívesen segítek de még nincs kicsit korai a vacsorához? - battyogok oda ahol előbb álltam.
- De, de igazad van csak beszélgetni szeretnék veled picit. Mond csak jól meg vagytok? - suttog kissé a hölgy és ülésre invitál a konyha asztalhoz.
- Igen, teljesen. Anyukámék nekem is dolgoznak jelenleg de sokszor beszélek velük. - mesélem az érdeklődő félnek.
- Na és Luhan? - kíváncsi vigyor ül az idősebbik fél arcára.
- Ő is jól van. Nem volt beteg, iskolából se hiányzik ... - elmélkedek az elmúlt párhónapon.
- Nem úgy értem te lány. - legyint le. - Ti ketten, hogy vagytok? - lassan felfogtam még is mire gondol.
- Magam sem tudom pontosan. - pirulok el de rögtön számhoz kapom a kezem. - De ön honnan...?
- Hogy honnan tudom? Látom. Rajtad is és Luhanon is. Hogy őszinte legyek Luhan múlt hónapban mikor itt járt kicsit nyomott hangulatban volt de nem tudtam kiszedni belőle mi bántja annyit mondott, hogy lány van a dologban. Meglepődtem, hisz egy lányon sem szokott gondolkodni és egy sem érdekelte őt. - ahogy meséli szinte iszom szavait. Pislogás nélkül figyelem. - Aztán megláttam most mennyire boldog így rögtön tudtam te vagy ennek az oka. Főleg mikor rád néz. - kuncog bele ráncos kezeibe aranyosan.
- Teljesen zavarba hoz. - temetem arcom kezeimbe.
- Szóval? Együtt vagytok? - kíváncsiskodik tovább, bár jogosan.
- Hivatalosan úgy gondolom nem. - nyögöm ki végül majd mikor látom beszélgető partnerem nem érti mondatom újra neki kezdek. - Még nem kérdezte meg lennék-e a barátnője. - bököm ki azt ami már jó ideje zavar.
- Kész vagyok. - nyit be az ajtón Luhan. Nem nézek rá hisz arcom eléggé piros árnyalatban úszhat.
- Oh, Luhan elmennél kérlek a boltba is? - szólítja meg anyukája.
- Majd én elmegyek. - állok fel hirtelen a székből.
- Dehogyis. - szólnak le egyszerre mind a ketten.
- Ez a legkevesebb azért mert itt lehetek. Kérem. - könyörgök szinte. Szerencsémre nehezen de mind a ketten megadták nekem magukat. Anyukája Luhannak adott más munkát így nem jött el velem. Talán jobb is így mert ha a közelemben van csak még nehezebben tudom vissza fogni magam. Bele gondolva, hogy már több mint fél napja nem értem hozzá... borzasztó. Olyan mintha hiányozna. A másik meg, hogy vajon mennyit hallott a beszélgetésünkből? Pont akkor jött be mikor mondtam azt a barátnős dolgot. Mi van ha ő soha nem is akarja, vagy esetleg nem is akarta megkérdezni ezt? Nincsen hosszú távú dolga velem. Lassan elsétálva a bolt felé ezen jártak a gondolataim és közben arra is rádöbbentem, hogy mennyire beleszerettem Luhanba...

- Jó sokáig elvoltál. - veszi ki Luhan anyukája kezeimből a nagy szatyrokat.
- Bocsánat kicsit lassan jöttem. - állok neki kipakolni a cuccokat.
- Nocsak rossz kedved lett így estére? - veszi észre rögtön szomorkás hanglejtésemet.
- Estére? - kérdezek vissza.
- Már hét óra is elmúlt. - mutat a fali órára.
- De a szobában lévő óra, három órát mutatott. Azóta csak kettő telhetett el. - mutatok én is a szoba felé.
- Az nem jár jól. Sőt ha jól tudom az nem is jár már. - nevet fel. Az testemen izgalom lett úrrá.
- Luhan merre van? - nézek be az előtérbe majd ki az ablakon de sehol sem találom.
- Azt mondta míg nem jössz vissza lepihen. - pakolászik a hölgy előttem.
- Akkor segítek önnek utána pedig felmegyek hozzá ha nem baj. - fogom meg az egyik konzerv dobozt és raknám a helyére mikor kiveszi a kezemből.
- Menny most. - biccent fejével a szoba felé. Nekem sem kellet több át is adtam az élelmiszert és siettem be hozzá. Este van...végre este van.

- Luhan. - nyitok be a sötét szobába minek ajtaja csak épp hogy nyitva van. Válasz nem érkezik így beljebb megyek. Az előszobai fényben megpillantom a fiút az ágyán fekve. Nyelek egy nagyot majd becsukom az ajtót mögöttem. Teljesen. Oda settenkedek az ágy mellé és lehajolok. Luhan csukott szemmel szuszog paplanján. - Luhan. - szólítom meg újra. Ő csak össze ráncolja a homlokát és szemeit továbbra is csukva hagyja. Nem sikerült felkeltenem. Jobb lenne ha nem is tenném biztos elfáradt. De....így csak reggel tudunk újra beszélni ha hagyom tovább aludni. Én....nem akarom...nem bírom már ki hogy ne érjek hozzá. Hosszú szempilláit figyelem, majd saját szempáromat ajkaira vetem. Olyan tökéletes. Muszáj hozzá érnem. Érezni akarom édes ajkait. Óvatosan közelebb hajolok hozzá és lélegzetvételét megérzem arcomon. Finom illata orromba kúszik. Ezen a ponton már képtelen vagyok magam tovább tartani. Számat rá nyomom ajakpárjára. Egyre erősebben forrasztom össze szánkat még is csak ennyivel kell beérnem. Nyelvemet nem is próbálom meg átdugni, hiszen alszik. Elváltam tőle és jobbnak láttam vissza menni saját szobámba. Sikertelennek tűnt az akcióm.
- Maradj itt. - szorítást érzek csuklómon. Hátra pillantok és Luhan nézz vissza rám émelyítő barna szempárjával.
- Nem akartalak felkelteni. - ó dehogynem akartalak. A többi innentől csak rajta múlik.
- Fent voltam. Rád vártam. - áll fel az ágyról kezemet nem engedve el. Le sem veszem tekintetem arcáról. - Mennyi az idő? - dörzsöli meg tarkóját.
- Nyolc óra körül van. - harapok számba.
- Igen? - pattannak ki álmos pillái. - Szóval beesteledett. - ereszti el csuklom és kicsit lejjebb mind két kezével tenyereimbe illeszti meleg kezeit, hosszú ujjait pedig átfonja enyéimen.
- Be. - nyögöm ki röviden és semmit mondóan. Előbbi bátorságom jócskán elszállt. Arra várok, hogy Luhan lépjen.
- Sunji. - szólít nevemen. Kérdőn rá pislogok. - Soha többet ne találj ki ilyen ostoba feltételt. - határozottan tapasztotta be szám sajátjával. Nem hezitált rögtön át dugta nyelvét. Vadul csókolt belém de én úgy éreztem menten elolvadok. Végre érzem forró és puha ajkait.
- Az a legfurcsább ebben az egészben, hogy éveket vártam rád .... - míg elmondta mondatát elszakadt tőlem de utána rögtön folytatta is a csókot majd ismét beszélni kezdett. - Még is ez a pár óra kibírhatatlan volt. - csókol újra.
- A te hibád volt. - tolom el picit mellkasánál, hogy levegőt is tudjak venni mert ha Luhanon múlna megfulladnék.
- Ezt hogy érted? - néz mulyán, látszólag nem érti.
- Hát hogyha nem viselkedsz olyan furcsán akkor nem lettem volna olyan mérges. Túlságosan zavarba hoztál azzal a másik éneddel. - emlékeztetem az otthon történtekre.
- Csak nem erre gondolsz? - ül ki arcára egy egészen más mosoly. Jobban magához szorít és kezét pólóm alá dugja ismét megtalálva melltartómat.
- Luhan! - szólók rá elvörösödve. Nem tettem rá nagy hatást, kezeit ott hagyta. Innen már csak az zavarba ejtőbb, hogy bőrömön érezheti mennyire kirázott a hideg.
- Én pedig úgy gondolom, hogy a te bűnöd az egész. Ha nem lennél ennyire kívánatos semmi probléma nem lenne. - bújik bele hajamba és úgy morog a fülembe. Lábaim is megremegtek. Kellemes bizsergés uralkodik el felettem. Annyira jól esik amit csinál. Az hogy ő csinálja. Többet akarok.
- Lehet, hogy ezt nem most kéne. Anyukád épp lent van. - próbálok magamnak is ellent mondva menekülni szóritásából még is csak vendégségben vagyunk.
- Van fogalmad arról mennyire megőrjítesz? - húz vissza magához és az ágy felé tol.
- Lu..han.. - szorítom meg felsőjét. Szemembe néz majd győzedelmesen az ágyra dönt. Íriszei teljes határozottságot tükröznek.
- Hihetetlenül kívánlak. - felém tornyosulva egyik kezével fogja meg kissé kivágott felsőm nyakát és egy erős mozdulattal lejjebb húzza, hogy még a melltartóm felső része is azonnal kilátszik. Halk sóhaj hagyta el a számat. Arcomra nyomott egy puszit majd egyre lentebb haladt. Szabad bejárása volt az egész mellkasomra hiszen csinált magának helyet. Ahogy egyre lentebb ment finom puszikat hagyott maga után. Először a nyakamon majd kulcscsontomon végül pedig dekoltázsomat pecsételte meg. Elvörösödve fordítottam el fejem. Rettenetesen zavarban voltam még sem akartam, hogy abba hagyja.
- Nézz rám kérlek. - közre fogta arcomat és óvatosan maga felé fordította így kénytelen voltam a szemébe nézni. Rá haraptam számra amint megpillantottam gyönyörű arcát. Hogy lehet valaki ennyire elképesztően édes? Szemeit követve láttam, hogy számat vizsgálta pár pillanatig majd nyelt egy nagyot. Luhan azt hiszed csak te nem bírsz magaddal? Ha én megőrjítelek téged akkor te még is mit művelsz velem?
- Csókolj meg... - szám szinte magától adta ki az utasítást nem is gondolkoztam rajta. Magam is meglepődtem kijelentésemen. Luhan elvette a szívemmel együtt az eszem is. A fiú előttem aprón elmosolyodott majd szót fogadva nekem tapadt ajkamra. Szája égető volt már. Égett a vágytól. Amin megilletődtem talán arca melegsége volt. Ő is zavarban van? De nem hagyott elkalandozni. Követelőzően utasította be nyelvét számba keresve az enyémet. Mit szórakozzak tovább, rögtön összeforrasztottam részünket. Meg edzettük már eléggé magunkat ahhoz, hogy ez a csókcsata tartson a legtovább. Luhan mond hogy lehetsz ilyen tökéletes? Szó nélkül vált el tőlem de csupán kis időre. Megfogta pólóm végét és lassan gyűrögette feljebb hasamra megannyi leheletnyi puszit rakva.
Nem félek, mitől is félnék ha veled vagyok. Nem tudom meddig akarod még folytatni de tudom, hogy lesz egy pont már ahol nem tudunk ellenkezni a másiknak. Elérjük most ezt a pontot? Készen állunk rá már?