A buszon haza fele este Luhan szinte rögtön elaludt. Nagyon kifáradhatott a keresgélésembe. Beültünk hátra és amint elindult a busz megmarkolta kezem majd összekulcsolta ujjainkat fejét pedig vállamra hajtotta úgy szunyókált el. Én is elálmosodtam de túl boldog és izgatott voltam ahhoz hogy elaludjak. Itt ül mellettem az a fiú akit a legjobban szeretek és habár nem hivatalosan még de egy párt alkotunk. Bár nem tudom még mi kellene ahhoz a kérdéshez hogy "Sunji lennél a barátnőm?", de most már valamikor csak felteszi ezt is. Az úgy lenne... kerek. A legjobb barátom lett a szerelmem. Még mindig furcsa kicsit.

Mikor beértünk a lakásba a telefon csörgése ütötte meg fülünket amit Luhan otthoni telefonja adott. Az ő mobilja le volt merülve így ha valaki nem éri el erről hívja. Míg ő telefonált én felszaladtam felsőt cserélni. Nekem is volt pár nem fogadott hívásom. Ebből kettő Sangilé volt egy pedig ismeretlen szám. Az ismeretlen csak vissza hív ha fontos volt Sangil pedig....most fel kéne hívjam? Biztos aggódik. Egy ártatlan telefonálásban nincs semmi. Csak nem ért félre. Ő úgy tudja nincs senkim de ha most elkezdek vele beszélgetni nem biztos hogy jól jönnék ki belőle.
- Sunji. Gyere le! - kiabál fel Luhan. Mindegy. Sangilt majd később felhívom. Ledobom az ágyra a telefont és leszaladok a lépcsőn.
- Képzeld most hív-
- Várj. Előbb öltözz át. - utasítom a bambi arcú fiút aki látszólag igen izgatottá vált. - Meg fogsz fázni a sok vizes ruhában. - tolom be a szobájába. - Addig csinálok egy forró teát. - indulok meg a konyha felé.
- Mit tervezel hétvégére? - kérdezi nagy sóhajjal miközben szobájában öltözködik.
- Nem tudom még. Azt mondják jó idő lesz. Miért kérded? - teszem fel a vizet forrni.
- Mi lenne ha elutaznánk? - lépeget felém most már száraz ruházatban.
- Még is hova? - kapom felé a fejem. Ő csak vidáman mosolyog.
- Anya most hívott és szeretné ha leutaznánk hozzájuk egy hétvégére. - ül le a konyhapulthoz. Én közben vissza fordulok a tea felé. Elutazni Luhannal. Milyen romantikus lenne. Anyukáját úgy is már olyan rég láttam, pedig nagyon jóban vagyunk.
- De hát akkor már holnap mennünk kéne. - emlékeztetem arra, hogy ma péntek van.
- Rövid hétvége lenne. Ha nincs kedved menni akkor nem baj. - szomorodik el kissé fejét is lehatja. Persze és így mondjak neki nemet.
- Szívesen elmegyek ha anyukádékat nem zavarom. - fordulok felé mosolyogva.
- Reméltem, hogy igent mondasz. Nem mintha nekem tudnál nemet mondani. - áll fel a székből és megkerülve a pultot lép elém.
- Honnan veszed ezt a butaságot? - nevetek fel öntelt kijelentésén a teát figyelve.... persze mind a ketten tudjuk, hogy igaza van.
- Miért nem így van? - hajol közelebb és arcát bele tolja hajamba.
- Nem bizony. - szavaim teljesen ellent mondanak elmémnek főleg úgy hogy erre még Luhan közelsége is rátesz. Próbálok a teára figyelni csak hát elég nehezen megy.
- Akkor próbáljuk ki. - megfogja derekam hirtelen és maga felé fordít.
- A tea... - fordulnék vissza de nem engedi.
- Ha bármi olyat csinálnék ami nem tetszik szólj és leállok. - utasít testével hátra fele. Ahogyan ő lépked előre én lépkedek hátra miközben karjai közé zárt.
- Nem hiszem, hogy tudsz olyat csinálni ami nem tetszene. - szállok be akkor most már én is a kis játékába. Szobájában kötöttünk ki.
- Ó szóval most már meg adod magad? - vonja fel szemöldökét.
- Ellenkezhetek is ha akarod. - húzza tovább idegeim.
- Nem akarom. - térne rá ajkaimra mikor a csengő felmorran és mind a ketten megijedünk picit.
- Ki lehet az ilyenkor? Még esik az eső is. - indulok meg az ajtó felé.
- Ha Sangil az akkor ne nyisd ki. - viccelődik Luhan..gondolom én bár a hanglejtése nem volt épp mókás. Biztos nem Sangil az. Mit keresne pont ő itt?
- Sunji! - könnyebbül meg engem látva az előttem álló személy.
- Sang....il...hát...te? - nézek hátra keresem Luhant bent a lakásban de nincs a látó terembe. Mintha tudta volna, hogy Sangil fog kopogtatni.
- Nem hívtál vissza és nem találtak aztán kezdtem aggódni, hogy mi lehet veled. Luhant megtaláltad? - magyarázza az ajtóban jó kedvűen és csöppet ázottan szegény fiú.
- Mondtam, hogy ne nyisd ki. - rögtön megdermedtem mikor meghallottam a suttogást a fülemben. Luhan sunyin mögém osont, mint egy szellem. Persze őt Sangil nem látja hiszen az ajtó csak félig meddig van kitárva így engem félig betakar. És ezen a részemen van most Luhan. - Ezért most megbüntetlek. - arcát nem látom de tudom, hogy mosolyog.
- Hahó Sunji. - hadonászik kezével orrom előtt a másik fiú.
- Jaj ne haragudj csak elbambultam. Mit is kérdeztél? - próbálok rá koncentrálni de Luhan közben piszkál. Piszkál... még ha csak azt csinálná. Kezeit hátamra tapasztotta pulcsim alatt és úgy szaladtak át ujjai hasamra. Egy bő pulcsi volt rajtam így Sangil nem látta, hogy Luhan mit művel. A gond csak az én viselkedésem volt.
- Luhant megtaláltad? - mosolyog kedvesen. Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Küld el. Játszani akarok. - suttog Luhan továbbra is fülembe.
- Igen meg persze. - erőltetek meg egy mosolyt én is. Ekkor Luhan keze feljebb ólálkodott és habár melleimhez nem nyúlt melltartóm masniját kezdte el birizgálni elől. Ebbe már bele is pirultam. Mit művel? Ezt az énjét még nem ismertem meg.
- Jól vagy? Olyan kábának tűnsz. Az arcod is elég piros. - nyúlna kezével arcomhoz mikor hátra lépek egyet és így nem ér hozzám. Persze Luhan húzott odébb.
- Inkább ne gyere közelebb. Tudod....meg...fáztam.. igen! Hapci! - igyekszem nem lebuktatni magunkat és még hazugságomat egy-két áll tüsszentéssel koronázok.
- Akkor jobb lenne ha inkább lepihennél mielőtt....
- Igen igazad van! Most be is bújok a jó meleg ágyba. Köszönöm, hogy eljöttél. Majd beszélünk! - darálom el mondataim az ajtót pedig lassan csukom befele.
- De...- áll tátott szájjal Sangil.
- Szia! - csukom is be az ajtót meg se várva reakcióját.
- Na végre. - puszil bele jó ízűen nevetve Luhan nyakamba.
- Olyan gonosz vagy! - morranok rá. - Hogy hozhatsz ilyen helyzetbe? - habár mosolygok picit valóban mérges lettem.
- Én mondtam, hogy ne nyisd ki. - von vállat nevetve.
- Tudod mit? Most én büntetlek. - tartom fel mutató ujjam. - Holnap estig nem érhetsz hozzám úgy. - emelem ki az utolsó szócskát.
- Mármint hogy? - gyorsan pozíciót vált és karba tett kézzel figyeli utasításom.
- Se ölelés, se puszi, se csók. - szabom ki a feltételeket mérgesen. Természetesen a düh irányít mert én csak úgy mikor mondanék ilyet?
- Legyen. De akkor.. - könnyebben bele ment mint gondoltam, legalábbis azt hittem. Csuklómnál fogva megragad, magához ránt. Kezeimet ő rakja rá saját derekára és meg sem várva szavaimat gyorsan rátapadt ajkaimra. Szememet se tudtam becsukni annyira megilletődtem. Aztán mikor elkezdte harapdálni számat majd noszogatott puha ajakpárnácskáival, hogy jobban nyissam ki számat helyet engedve az ő nyelvének, nekem is sikerült elgyengülnöm. - Ez az utolsó. - válik el tőlem.
- Ahogy mondtad. - fordulok el és indulok felfelé szobámba mellette elhaladva. - Az utolsó. - tátogok magam elé. Sunji biztos jó ötlet volt ez? Lehet én rosszabbul fogom bírni mint Luhan... pedig én találtam ki.

Reggel szépen csendben bepakoltam a cuccaimat. Egy óra és már indulunk is. Vonattal nem olyan hosszú az út szerencsére. Luhan is már fent volt ahogy halottam. Olyan mintha össze lennénk veszve pedig nem is. Inkább lemegyek hozzá.
- Jó reggelt. - köszönök neki félénken.
- Neked is. - mosolyog rám de rögtön vissza is tér a pakoláshoz.
- Segítsek valamit? - kérdezem miközben a földön guggolva rakod be táskájába.
- Hát nem igazán tudom, hogy mit vigyek. Szerinted? - vakarja fejét édesen még mindig csomagját bámulva.
- Ahogy látom már mindent elraktál. Amúgy se megyünk olyan hosszú időre. - hajolok felé.
- A jegyeket kint hagytam! - nagy lendülettel áll fel és suhanna ki az előszobába ha nem álltam volna előtte. Megállt aprón elmosolyogta magát és hajolt közelebb hozzám fokozatosan. Már épp emeltem volna fel fejem hozzá boldogan, hogy el is felejtette a kis buta kikötésemet mikor indult tovább eredeti útjára. Nagyokat pislogva néztem immáron hűlt helyét. Sóhajtottam egy nagyot és tudomásul vettem, hogy messze van még a ma este.

- Tudja anyukád, hogy ma jövünk? Tudja, hogy én is jövök? Biztos nem baj? Nem is hoztam neki semmi ajándékot. - aggodalmaskodóm mikor már sétálunk be a nagy kertes házba, Luhanékhoz.
- Ne idegeskedj már, minden rendben. - neveti el magát a magabiztosan előttem lakásba belépő fiú.
- Megjöttünk. - kukucskál körbe. Pár pillanatra rá egy ismerős arcot vélek felfedezni amint tipeg ki a konyhából.
- Na végre! Jaj gyere ide kisfiam, olyan rég láttalak. - nyom két puszit Luhan arcára anyukája boldogan.
- Anya múlt hónapban is jöttem. - tekergeti szemét a fiú.
- Jó napot. - bukkanok ki Luhan háta mögül ahol eddig álltam. Anyukája rám veti kedves pillantását és talán még jobban felderül az arca.
- Sunji, drágám, hogy megnőttél. - ölel meg szorosan. - Mióta nem láttalak azóta gyönyörű nő vált belőled. - méreget körbe mire én csak zavartan mosolygok Luhan pedig mellettem kuncog.
- Apa dolgozik? - vonulunk beljebb a házban bőröndjeinkkel.
- Igen sajnos a hétvégén nem tud haza jönni de azt üzeni majd felhív. - magyarázza anyukája. Rá akartam kérdezni, hogy még is merre van az apukája de eszembe jutott, hogy ő külföldön dolgozik így ritkán jár haza.
- Fel rakodunk, jó? - fordul meg Luhan én pedig minden egyes mozdulatát követem.
- Persze, persze. A te szobádat rendbe raktam Sunji pedig nyugodtan aludhatsz a szembe lévő vendég szobában. - bólintottam egyet vidáman aztán a kissé már ismerős házban haladtunk a szobákhoz. Régen voltam itt még is semmit se változott.
- Milyen régen voltam már a szobádban. - ámulok el Luhan gyerekkori kis kuckóján. - fiatalon hagyta itt a szülői fészket, velem együtt még is a szobája teljesen őt tükrözte és minden úgy volt ahogy elmenetelekor úgy hagyta.
- Talán mikor fele ekkora voltál. - nevetgél édesen. Rá pillantok arcára ami saját szobáját pásztázza körbe. Hiába nem láttam évek óta ezt a szobát az helyett hogy én is körbe néznék Luhan arcára meredek. Szemeit figyelem majd akarva-akaratlanul is át vándorolok a szája felé. Olyan kívánatos pedig nem is csinál semmit. Lehet meg érezte már, hogy bámulom, rá pár pillanattal később becsatlakozott a szemkontaktusunkba.
- Mi jár a fejedben? - halványan elmosolyodik és közelebb lép. Hogy mi jár a fejemben? Az, hogy már órák óta nem értél hozzám, nem éreztem bőrödet sajátomon és legfőképp ajkaid puhaságát hiányolom eszméletlenül. De hát ezt így nem fogom lediktálni. Tartanom kell magam a saját feltételemhez. Buta feltételemhez.
- Semmi. - tudom le egy könnyű válasszal és szemeimet is lesütöm.
- Még csak három óra. - közli velem sejtelemesen mire felpillantok. Szomorkás arcot vélek felfedezni. - Messze még az este.
- Igazad van. - sóhajtok aprón.
- Sunjinak jó lesz a szoba? - kiabál anyukája kintről megtörve a pillanatot. Nem mintha történt volna bármi is.
- Vissza megyek. - fordulok meg, titkon várva, hogy megállít de sajnos nem történt semmi. Te jó ég...és még csak három óra.
 - Köszönöm szépen, tökéletes lesz. Remélem nem fogok zavarni. - ülök le anyukájához kint a konyhájukban, ami igen tágas. Nagyon szép házuk van. Talán bentről szebb még mint kintről. Egyáltalán nem szórják a pénzt még is meglátni mennyire jó módú család.
- Dehogy fogsz örülök, hogy itt vagy. - hanglejtése anyukájának mindig olyan vidám mint magának Luhannak. - Kimennél kérlek megetetni a kutyákat. - néz fiára.
- Persze. - áll fel rögtön ülő helyzetéből és én persze követném.
- Sunji segítesz nekem a vacsorában? - szól vissza anyukája. Rá pillantok Luhanra aki vissza se nézve megy tovább ki az ajtón.
- Szívesen segítek de még nincs kicsit korai a vacsorához? - battyogok oda ahol előbb álltam.
- De, de igazad van csak beszélgetni szeretnék veled picit. Mond csak jól meg vagytok? - suttog kissé a hölgy és ülésre invitál a konyha asztalhoz.
- Igen, teljesen. Anyukámék nekem is dolgoznak jelenleg de sokszor beszélek velük. - mesélem az érdeklődő félnek.
- Na és Luhan? - kíváncsi vigyor ül az idősebbik fél arcára.
- Ő is jól van. Nem volt beteg, iskolából se hiányzik ... - elmélkedek az elmúlt párhónapon.
- Nem úgy értem te lány. - legyint le. - Ti ketten, hogy vagytok? - lassan felfogtam még is mire gondol.
- Magam sem tudom pontosan. - pirulok el de rögtön számhoz kapom a kezem. - De ön honnan...?
- Hogy honnan tudom? Látom. Rajtad is és Luhanon is. Hogy őszinte legyek Luhan múlt hónapban mikor itt járt kicsit nyomott hangulatban volt de nem tudtam kiszedni belőle mi bántja annyit mondott, hogy lány van a dologban. Meglepődtem, hisz egy lányon sem szokott gondolkodni és egy sem érdekelte őt. - ahogy meséli szinte iszom szavait. Pislogás nélkül figyelem. - Aztán megláttam most mennyire boldog így rögtön tudtam te vagy ennek az oka. Főleg mikor rád néz. - kuncog bele ráncos kezeibe aranyosan.
- Teljesen zavarba hoz. - temetem arcom kezeimbe.
- Szóval? Együtt vagytok? - kíváncsiskodik tovább, bár jogosan.
- Hivatalosan úgy gondolom nem. - nyögöm ki végül majd mikor látom beszélgető partnerem nem érti mondatom újra neki kezdek. - Még nem kérdezte meg lennék-e a barátnője. - bököm ki azt ami már jó ideje zavar.
- Kész vagyok. - nyit be az ajtón Luhan. Nem nézek rá hisz arcom eléggé piros árnyalatban úszhat.
- Oh, Luhan elmennél kérlek a boltba is? - szólítja meg anyukája.
- Majd én elmegyek. - állok fel hirtelen a székből.
- Dehogyis. - szólnak le egyszerre mind a ketten.
- Ez a legkevesebb azért mert itt lehetek. Kérem. - könyörgök szinte. Szerencsémre nehezen de mind a ketten megadták nekem magukat. Anyukája Luhannak adott más munkát így nem jött el velem. Talán jobb is így mert ha a közelemben van csak még nehezebben tudom vissza fogni magam. Bele gondolva, hogy már több mint fél napja nem értem hozzá... borzasztó. Olyan mintha hiányozna. A másik meg, hogy vajon mennyit hallott a beszélgetésünkből? Pont akkor jött be mikor mondtam azt a barátnős dolgot. Mi van ha ő soha nem is akarja, vagy esetleg nem is akarta megkérdezni ezt? Nincsen hosszú távú dolga velem. Lassan elsétálva a bolt felé ezen jártak a gondolataim és közben arra is rádöbbentem, hogy mennyire beleszerettem Luhanba...

- Jó sokáig elvoltál. - veszi ki Luhan anyukája kezeimből a nagy szatyrokat.
- Bocsánat kicsit lassan jöttem. - állok neki kipakolni a cuccokat.
- Nocsak rossz kedved lett így estére? - veszi észre rögtön szomorkás hanglejtésemet.
- Estére? - kérdezek vissza.
- Már hét óra is elmúlt. - mutat a fali órára.
- De a szobában lévő óra, három órát mutatott. Azóta csak kettő telhetett el. - mutatok én is a szoba felé.
- Az nem jár jól. Sőt ha jól tudom az nem is jár már. - nevet fel. Az testemen izgalom lett úrrá.
- Luhan merre van? - nézek be az előtérbe majd ki az ablakon de sehol sem találom.
- Azt mondta míg nem jössz vissza lepihen. - pakolászik a hölgy előttem.
- Akkor segítek önnek utána pedig felmegyek hozzá ha nem baj. - fogom meg az egyik konzerv dobozt és raknám a helyére mikor kiveszi a kezemből.
- Menny most. - biccent fejével a szoba felé. Nekem sem kellet több át is adtam az élelmiszert és siettem be hozzá. Este van...végre este van.

- Luhan. - nyitok be a sötét szobába minek ajtaja csak épp hogy nyitva van. Válasz nem érkezik így beljebb megyek. Az előszobai fényben megpillantom a fiút az ágyán fekve. Nyelek egy nagyot majd becsukom az ajtót mögöttem. Teljesen. Oda settenkedek az ágy mellé és lehajolok. Luhan csukott szemmel szuszog paplanján. - Luhan. - szólítom meg újra. Ő csak össze ráncolja a homlokát és szemeit továbbra is csukva hagyja. Nem sikerült felkeltenem. Jobb lenne ha nem is tenném biztos elfáradt. De....így csak reggel tudunk újra beszélni ha hagyom tovább aludni. Én....nem akarom...nem bírom már ki hogy ne érjek hozzá. Hosszú szempilláit figyelem, majd saját szempáromat ajkaira vetem. Olyan tökéletes. Muszáj hozzá érnem. Érezni akarom édes ajkait. Óvatosan közelebb hajolok hozzá és lélegzetvételét megérzem arcomon. Finom illata orromba kúszik. Ezen a ponton már képtelen vagyok magam tovább tartani. Számat rá nyomom ajakpárjára. Egyre erősebben forrasztom össze szánkat még is csak ennyivel kell beérnem. Nyelvemet nem is próbálom meg átdugni, hiszen alszik. Elváltam tőle és jobbnak láttam vissza menni saját szobámba. Sikertelennek tűnt az akcióm.
- Maradj itt. - szorítást érzek csuklómon. Hátra pillantok és Luhan nézz vissza rám émelyítő barna szempárjával.
- Nem akartalak felkelteni. - ó dehogynem akartalak. A többi innentől csak rajta múlik.
- Fent voltam. Rád vártam. - áll fel az ágyról kezemet nem engedve el. Le sem veszem tekintetem arcáról. - Mennyi az idő? - dörzsöli meg tarkóját.
- Nyolc óra körül van. - harapok számba.
- Igen? - pattannak ki álmos pillái. - Szóval beesteledett. - ereszti el csuklom és kicsit lejjebb mind két kezével tenyereimbe illeszti meleg kezeit, hosszú ujjait pedig átfonja enyéimen.
- Be. - nyögöm ki röviden és semmit mondóan. Előbbi bátorságom jócskán elszállt. Arra várok, hogy Luhan lépjen.
- Sunji. - szólít nevemen. Kérdőn rá pislogok. - Soha többet ne találj ki ilyen ostoba feltételt. - határozottan tapasztotta be szám sajátjával. Nem hezitált rögtön át dugta nyelvét. Vadul csókolt belém de én úgy éreztem menten elolvadok. Végre érzem forró és puha ajkait.
- Az a legfurcsább ebben az egészben, hogy éveket vártam rád .... - míg elmondta mondatát elszakadt tőlem de utána rögtön folytatta is a csókot majd ismét beszélni kezdett. - Még is ez a pár óra kibírhatatlan volt. - csókol újra.
- A te hibád volt. - tolom el picit mellkasánál, hogy levegőt is tudjak venni mert ha Luhanon múlna megfulladnék.
- Ezt hogy érted? - néz mulyán, látszólag nem érti.
- Hát hogyha nem viselkedsz olyan furcsán akkor nem lettem volna olyan mérges. Túlságosan zavarba hoztál azzal a másik éneddel. - emlékeztetem az otthon történtekre.
- Csak nem erre gondolsz? - ül ki arcára egy egészen más mosoly. Jobban magához szorít és kezét pólóm alá dugja ismét megtalálva melltartómat.
- Luhan! - szólók rá elvörösödve. Nem tettem rá nagy hatást, kezeit ott hagyta. Innen már csak az zavarba ejtőbb, hogy bőrömön érezheti mennyire kirázott a hideg.
- Én pedig úgy gondolom, hogy a te bűnöd az egész. Ha nem lennél ennyire kívánatos semmi probléma nem lenne. - bújik bele hajamba és úgy morog a fülembe. Lábaim is megremegtek. Kellemes bizsergés uralkodik el felettem. Annyira jól esik amit csinál. Az hogy ő csinálja. Többet akarok.
- Lehet, hogy ezt nem most kéne. Anyukád épp lent van. - próbálok magamnak is ellent mondva menekülni szóritásából még is csak vendégségben vagyunk.
- Van fogalmad arról mennyire megőrjítesz? - húz vissza magához és az ágy felé tol.
- Lu..han.. - szorítom meg felsőjét. Szemembe néz majd győzedelmesen az ágyra dönt. Íriszei teljes határozottságot tükröznek.
- Hihetetlenül kívánlak. - felém tornyosulva egyik kezével fogja meg kissé kivágott felsőm nyakát és egy erős mozdulattal lejjebb húzza, hogy még a melltartóm felső része is azonnal kilátszik. Halk sóhaj hagyta el a számat. Arcomra nyomott egy puszit majd egyre lentebb haladt. Szabad bejárása volt az egész mellkasomra hiszen csinált magának helyet. Ahogy egyre lentebb ment finom puszikat hagyott maga után. Először a nyakamon majd kulcscsontomon végül pedig dekoltázsomat pecsételte meg. Elvörösödve fordítottam el fejem. Rettenetesen zavarban voltam még sem akartam, hogy abba hagyja.
- Nézz rám kérlek. - közre fogta arcomat és óvatosan maga felé fordította így kénytelen voltam a szemébe nézni. Rá haraptam számra amint megpillantottam gyönyörű arcát. Hogy lehet valaki ennyire elképesztően édes? Szemeit követve láttam, hogy számat vizsgálta pár pillanatig majd nyelt egy nagyot. Luhan azt hiszed csak te nem bírsz magaddal? Ha én megőrjítelek téged akkor te még is mit művelsz velem?
- Csókolj meg... - szám szinte magától adta ki az utasítást nem is gondolkoztam rajta. Magam is meglepődtem kijelentésemen. Luhan elvette a szívemmel együtt az eszem is. A fiú előttem aprón elmosolyodott majd szót fogadva nekem tapadt ajkamra. Szája égető volt már. Égett a vágytól. Amin megilletődtem talán arca melegsége volt. Ő is zavarban van? De nem hagyott elkalandozni. Követelőzően utasította be nyelvét számba keresve az enyémet. Mit szórakozzak tovább, rögtön összeforrasztottam részünket. Meg edzettük már eléggé magunkat ahhoz, hogy ez a csókcsata tartson a legtovább. Luhan mond hogy lehetsz ilyen tökéletes? Szó nélkül vált el tőlem de csupán kis időre. Megfogta pólóm végét és lassan gyűrögette feljebb hasamra megannyi leheletnyi puszit rakva.
Nem félek, mitől is félnék ha veled vagyok. Nem tudom meddig akarod még folytatni de tudom, hogy lesz egy pont már ahol nem tudunk ellenkezni a másiknak. Elérjük most ezt a pontot? Készen állunk rá már?