Normális középiskolás élet. Nincs okom szomorkodásra mindenem megvan. Jól tanulok, szüleim jómódúak, neves iskolába járhatok, vannak barátaim és a barátommal is nagyon jól meg vagyunk. Mást se kívánhat egy lány. Esetleg még egy édes kutyust de nem az nem lehet mert hátráltatna a tanulásba édesanyám szerint. Maga a tökéletes élet nem de?
Hát nem...
A felszínes dolgok eltakarják a belül lassan széthulló kis világot amit jómagam is későn vettem észre. Az emberek nem mindig olyanok mint amilyennek látszanak vagy amilyennek mutatják magukat. Azt hinnéd, hogy te sosem fogsz csalódni senkiben, te erős vagy téged nem tudnak olyan könnyen átverni de pislogsz kettőt és máris te vagy az áldozat. Ez lennék én. Ha valami szép és jó az egyszer úgyis eltűnik. Talán a legigazabb mondás az hogy semmi sem tart örökké. Vagy talán ami még ide illik, az az hogy egyszer minden eltörik, elromlik. Bár én is egyszerűen csak eltűnhettem volna azokban az időkben. De nem. Ő nem hagyta. Mint egy angyali démon úgy férkőzött bele a szívembe és hessegette el a végtelennek látszó viharfelhőimet.

- Apa nézd! - szaladok oda vidáman ügyvéd édesapámhoz. Szokás szerint telefonján lóg valami ügyfél miatt.
- Meg mondtam hogy nem engedünk a perből! - kiabál bele modern készülékébe.
- Apa, apa, ötös lett a matek dolgozatom! - mutatom neki a jeles papírt. Sokat tanultam rá pedig utálom ezt a tantárgyat de szüleim elvárásai nagyok. Teljesítenem kell őket.
- Azt mondtam nem! - várok picit hát ha leteszi, de miért is tenné? Mindig ez van. Ha itthon van csak a telefon van és ő. Közelebb nyomom arcához lapom. Felém fordul sikeresen rá pillant kettőt majd rám mosolyog és felmutatja hüvelyk ujját dicséret fejében. Más az apjától egy ölelést kap, vagy pár kedves szót. Érd be ennyivel Yujin. Be nyammogtam szobámba mint minden kora délután mikor suliból haza jövök. Hobbim különösebben nincs a tanulás minden időmet lefoglalja. Apa azt szeretné ha átvenném tőle a pályát majd egyszer. Nos nekem ehhez semmi kedvem. Az ügyvédek számomra borzasztó unalmasak. Nem akarom úgy végezni mint apám. Literekben nyelni a stresszt. De ez még messze van. Egyszerű telefon csörgésre leszek figyelmes, most a sajátom kiabál. Ki szaladok a konyhába ahol suli után hagytam.
- Igen?
- Na elmegyünk fagyizni? - hamar elmosolyogtam magam.
- 10 perc múlva gyere a ház elé. - utasítom fiúm. Lassan már egy éve, hogy együtt vagyunk és a kapcsolatunk csak javul és javul. Ez lenne a fiatalkori szerelem?

Kifésültem hajam, elköszöntem az otthon lévőtől majd jó kedvűen indultam is.
- Gyors voltál. - nyújtja kezét helyes barátom. - Siettél hozzám mi? - mint minden fiúnak neki is nagy az arca. Az átlagosnál kicsit nagyobb is, de sikerül mindig átnéznem felette.
- Szóval milyen fagyit kapok? - kulcsolom össze ujjainkat. Régen még meg volt az a bizsergés mikor ezt csináltuk de mára...nem is az hogy elhalványult...egyszerűen csak eltűnt.
- Ilyen finomat. - tapaszt egy puszit arcomra. Nem járunk egy osztályba de évfolyamtársak vagyunk. Egy emelettel feljebb lévő termük az övéké. Hyunki mindig le jön szünetekben és meglátogat.
- Melyik fagyizóba megyünk most? - mindig végig járjuk a város fagyizóit, itt gyakran nyílnak ujjak főleg, hogy nyári szezon elkezdődött.
- Jó lesz a múlt heti? - néz rám édes arcával. Kis gyerekes pofijába szerettem bele. Talán pár centivel magasabb nálam, de mióta együtt vagyunk mindenki azt mondja mennyire össze illünk.
- Megint? De a sarkon a kávézóban nyílt egy új. Azt mondják kis színes cukorkákat is raknak a fagyira ingyen! - mutogatok hevesen szabad kezemmel.
- Mehetünk oda is csak a múlt heti fagyizóban olyan édes volt a fagyi. Finom volt nem? - mosolyog amolyan: menjünk oda ahova én akarok - mosollyal. Legyen.
- Akkor maradjon az. - bólintok vidáman.
Sosem szoktunk veszekedni. Tényleg nagyon jól kijövünk. Habár szüleimnek már bemutattam édesapám nem különösebben kedveli Hyunkit. Annyiszor kérdeztem már miért de folyton csak azt hajtogatja nem olyan amilyennek látszik stb. Anya amennyit itthon van légiutas kísérőként, talán kétszer ha találkoztak így nincs neki problémája vele.
- Átjössz hétvégén? - mindig haza kísér igaz nem lakunk messze egymástól.
- Elég sok a tanulni valóm. - húzom picit számat kérésére.
- Ugyan Yujin. Átjössz péntek délután és szombat reggel ha szeretnél haza mehetsz. - villantja meg kisfiús mosolyát.
- Miért mindig az van amit te akarsz? - ölelem át és bújok mellkasába.
- Mert jóképű vagyok. - megszokott válasz.

- Tehát az osztály felelősök a hónapban Han Yujin és Kim Jongin. Rendben Yujin? - kérdezi az osztályfőnök. Sóhajtva mondom a választ. - Jongin? - mindenki az osztályban a fiúra szegezi a tekintetét aki erre csak egy lusta bólogatással válaszol.
- Ah...Kai olyan menő.
- Mindig olyan laza, hihetetlen.
- Olyan kíváncsi vagyok van-e barátnője. Biztos van. - hallom magam mögül a szokásos Kai rajongói klubbot. Már első évtől fogva mindenki Kainak hívja a fiút így néha még én is meglepődőm mikor mások kimondják az igazi nevét rajtam kívül. Mindig az eredeti nevén hívom már a kezdetektől fogva. Az osztályunk középpontja. Mindig minden körülötte forog. Sosem kedveltem és nem is fogom. Az a tipikus "én mindent megtehetek" fiú. Folyton piszkál valamivel ha egymáshoz szólunk ennek az eredménye az lett, hogy inkább nem is foglalkozok vele, de a sors folyton össze rak minket. Múlt évben rengetegszer kerültem büntetésbe miatta. Itt van lassan az év vége és már ebben a hónapban másodjára vagyok Jonginnal osztály felelős. Próbáltam cserélni, hogy délután ne nekem kelljen bent maradnom de a tanárnő nem engedi. Hyunkinak is folyton róla panaszkodok. A lányok az osztályban mindig azt mondják, hogy meg se lepődnének ha egy nap majd egy párt alkotnánk. Felháborodva cáfolom ezt a kijelentésüket méghozzá azzal az indokkal, hogy Jongin egyáltalán nem kedvel engem és ez kölcsönös.

- Igen, igen. Megint én. Nem ma nem hiszem, hogy eltudunk menni. Jól van. Én is. Szia. - teszem le a telefont egy ismételt sóhajjal.
- Csak nem a kis barátod? - oson Jongin a hátam mögé úgy hogy észre se vettem.
- Idióta! Megijesztettél. - ütök bele vállába majd elkezdem letörölni az üres tantermi táblát.
- Talán valami programotok lett volna mára? - simogatja a bántott testrészét.
- Még is mi közöd hozzá? - nem értem ezt a fiút. Csak azért mert jól néz ki azt hiszi mindent megtehet. Igen beismerem...helyes de ez nem mentség.
- Nekem ugyan semmi. Valójában nem is érdekel. - von vállat és elkezdi az ablakot törülgetni. Régóta vagyunk már osztálytársak még is a kapcsolatom vele a legrosszabb. Kim Jongin a legrosszabb.
- Cseréljünk. - szólal fel hirtelen pár perc néma csönd után, oda siet mellém, kikapja kezemből a szivacsot a törlő rongyot bele nyomja a markomba és az ablak felé tol.
- Mi? Miért? Csináld a saját dolgod. - ellenkeznék de oda nyom az ablak elé és teljes nyugodtsággal törli tovább a táblát. - Jongin! - szólok rá de figyelembe se vesz. - Ah..  utállak! - dobom neki a kezemben maradt krétát és mérgesen az üveg irányába fordulok.
- Mindig nekem kell csinálnom a mocskosabb ... - szidnám tovább a teremben lévő fiút mikor kinézek az ablakon. Pont az iskola bejáratára néz és egy ismerős arcot látok elsétálni. De nincs egyedül. A fiú boldogan nevetgél ahogy a mellette lévő lány is. Az a fiú...az én fiúm. És az a lány nem az osztálytársa. De Hyunki miért van még itt?
- Kiviszem a szemetet. - fogom meg az említett tárgyat hirtelen. Jongin csak hüppög egyet. Le sétálok a lépcsőn és végig azon gondolkozom, hogy honnan olyan ismerős az a lány. Lehet csak rosszul láttam és az nem Hyunki volt? Csak fel ismerem a saját barátomat. Ő volt az. Megrázom a fejem és veszek egy nagy levegőt. Majd rá kérdezek nála.
Mire vissza értem a terembe Jonginnak hűlt helye sem volt. A táblára volt írva általa hogy "majd holnap találkozunk". Elvégezte a dolgát és az ablak tisztítást is befejezte helyettem. Ha jobban bele gondolok, ő tolt oda az ablakhoz. Most végképp nem értem. Jongin látta Hyunkit azzal a másik lánnyal sétálni és direkt megmutatta nekem? Hogy lehet valaki ilyen gonosz?

Késő délután értem haza de eldöntöttem, hogy én nem fogom felhívni. Miért támadjam le rögtön? Ráadásul semmi jelét nem láttam annak, hogy gond lenne a kapcsoltunkban így tényleg felesleges aggódnom.
- Kicsim, itt van Hyunki. - jön be apa a szobámban. Épp leckét akartam csinálni, hogy eltereljem a gondolataim. Jó kis szórakozás.
- Megyek. - sétálok ki hozzá a előszobában.
- Szia. - állok meg előtte kicsit bambán.
- Szia Yujin. - lép közelebb. Arcra egészen más mint általában. - Tudunk beszélni? - meglepődve pislogok kettőt.
- Persze, gyere beljebb. - mutatok a szobám felé. Mind a ketten leülünk a zárt ajtóval lévő szobában ágyamra.
- Yujin el kell mondanom valamit. Próbáltam mindig elhúzni de tovább már nem megy. - jön az őszinteségi roham. Kezdjek aggódni? - Remélem megértő leszel. - fogja meg kezem. - Egyszerűen csak kimondom, úgy mind a kettőnknek könnyebb.- sóhajt nagyot. - Elköltözünk. - a levegő megfagyott a szobában.
- Micsoda? Mit mondtál? - nem akarok hinni a fülemnek.
- Jövő hónapban elköltözünk a városból. - szorítja meg kezem.
- Csak viccelsz.. - állam még mindig a padlót kopogtatja.
- Bár tehetném. Apa vállalata a szomszéd városba költözik így minket is áthelyeztek.
- De a szomszéd város innen legalább egy óra.. - nem tudom elhinni hogy ez igaz. Bambán nézek szemeibe.
- Tudom. Ne aggódj nem lesz semmi baj. Minden hétvégén látni fogjuk egymást. Megígérem jó? - ül közelebb és megsimogatja arcom amit lassan könnyek lepnek el. Minden hétvégén? Ő is tudja már most, hogy ez nem így lesz. - Annyira sajnálom Yujin. - nyomja fejemet nyakába. Beszippantom édes parfümjét és pityeregve átkarolom.
- Szeretlek. - halk puszival pecsételi meg szavát.
- Én.. én is szeretlek. - bújok jobban hozzá.
Hát ennyi lenne?

A napok csak teltek és közeledett a jövő hónap. Minden olyan gyorsan zajlott le. Próbáltunk Hyunkival minél több időt együtt tölteni. Viszont valami megváltozott. Bennem és benne is. Az az este után még különösebben éreztem magam. Pontosabban nem tudtam mit is kellet volna éreznem. Szomorú voltam de nem látványosan. Talán még nem fogtam fel, hogy távol lesz tőlem. Úgy éreztem, hogy...nem ezt kéne éreznem. Tudtam, hogy ez így nem jó. Nyomasztó érzés a mellkasomban már egy hónapja jelen van. Más lány a helyemben depressziós lenne, ha elköltözne a barátja. De nem. Nálam ilyen jel fel sem ütötte a fejét.
- Yujin igaz a hír? - huppan le mellém szünetben osztálytársam.
- Hír? - nézek fel tankönyvemről.
- Hogy a barátod elköltözik. - elég hangosan mondta ahhoz hogy a közelemben lévők hallják. Páran oda ültek még és kíváncsiság töltötte el őket a válaszom miatt. Körbe pillantottam és ahogy szemeim végig szántották a kíváncsi emberek arcát valakin megakadt a tekintetem. Jongin is engem nézett. Nem ült oda de felkelt a padról, pedig szünetben vagy épp eszik vagy a padon alszik. Amikor rá néztem kezén pihenő fejét nem fordította el csak szemét tekerte arrébb. Megráztam a fejem és válaszoltam.
- Igen igaz. Másik városba kell költözniük az apukája munkája miatt. - világosítom fel őket.
- Szegény Yujin. Most biztos nagyon nehéz neked igaz? De a barátod olyan aranyos. Biztos nem lesz semmi baj. - simogatja meg a vállam a mellettem ülő.
- Hyunki mindig nagyon kedves és olyan jól kijöttök. Olyanok vagytok mint egy állom pár. - nevetnek a lányok. Mikor megköszönném a sok bókot hangos csikorgást hallok majd a hang irányába fordulok. Jongin volt ahogyan kinyitotta az ajtót majd hangosan becsukta. Hát ez? Nem értettem a reakcióját mire vonult így ki a folyosóra, mikor tudja róla mindenki, hogy utál szünetekben kint lenni a hangzavar miatt. Hmm. Biztos csak idegesítette, hogy most bent nevetgélnek a lányok. Kim Jongin olyan bunkó.

Lassan összepakoltam a cuccom utolsó óra után és a helyemen vártam míg mindenki ki kászálódik a teremből, hogy utána össze takaríthassak. Péntek van. Hyunkiék ma mennek. Olyan furcsa. Még nem tudtam felfogni. Azt mondta megvár míg haza érek csak az után indulnak. Valóban szomorú vagyok de valami azt súgja nem ezt kéne éreznem.
- Hé te. - landol egy szivacs a padomon kizökkentve a gondolataimból.
- Mit akarsz Jongin? - sóhajtok unottan miközben megfogom a szivacsot és a tábla felé indulok vele.
- Már vagy tíz perce itt állok és várom, hogy meghalj de mintha a falnak beszéltem volna. - ül fel a tanári asztalra mögöttem.
- Amint látod nem mindenki csak rád figyel. - pillantok rá a vállam fölött majd rögtön vissza a zöld táblára.
- Ma valaki még a szokottnál is morcosabb. - támasztja meg magát két kezén hogy kissé hátra tudjon dőlni.
- Csak nincs jó kedvem. - vonom meg a vállam. Pár másodperc néma csönd telepedett az osztályteremre. Jongin ott ült mögöttem ami egyre zavaróbb kezdett lenni. Óvatosan rá pillantottam és meglepetésemre engem nézett egész végig. Gyorsan vissza is kaptam a fejem.
- Igazán felemelhetnéd a feneked a padról és segíthetnél, hogy hamarabb végezzünk. Gondolom te is haza akarsz már menni. - köszörülöm meg a torkom. Fordulnék meg a vödörhöz, hogy bevizezzem a kezemben lévő kis anyagot de valami az utamban áll.
- Én rá érek. - Jongin mögém osont és úgy duruzsolta mondatát a fülemben. A szivacsot lassan kivette a kezemből és ő vizezte be. Az egész csak egy pillanat volt még is tisztán éreztem, hogy zavarba jöttem. Jongin sose volt még ilyen közel hozzám. Mi ütött belé? Mintha mi sem történt volna törölte tovább a nagy íróhelyet. Értetlenül néztem fel rá. Vártam valami magyarázatot de tudtam, hogy nem kapok. Helyette csak érzéstelen arccal rám nézett majd folytatta dolgát. Zavarom ekkor el is tűnt. Rájöttem, hogy csak szórakozik és megvontam a vállam. Nem tudom elégszer ismételni. Kim Jongin egy bunkó.

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai