- Ez annyira jellemző. - kattogok körmömmel a padon morcosan magam elé motyogva. Miért is ne én maradnék bent büntetésben az utolsó napon. Hiszen semmit nem csináltam. Miért is vagyok itt? Ja igen...Miatta. Mint mindig.


- Nos az elkövetkezendő egy órát itt fogjátok eltölteni. - mondja a tanár úr mosolyogva. Össze szűkített szemekkel és felbiggyesztett szájjal nézek rá hiszen tudom vigyorának okát.
- Tudjátok felettébb szórakoztató, hogy csak ti vagytok képesek még az utolsó tanítási nap is bajba kerülni. - a huncut kacaj a végén ismét nem maradhatott el. Mikor ellenkezni akartam egy kéz mozdulattal csöndre intett.
- Kellemes idő töltést. A tanáriban leszek ha kellek. - indulna ki, egy pillanatra vissza fordul.
- Ne kelljek. - majd becsukja tanárunk az ajtót és végleg kettesben maradok...vele. Olyan ideges vagyok, rá sem akarok nézni. A tanítás után úgy trappoltam be a büntető szobába mint valami elefánt. Egyszer, csupán egyszer, néztem rá miután kiszabták a letöltendő egy óránkat de a vérnyomásom abban a pillanatban a duplájára emelkedett.
Mosolygott.
Nem is.
Sokkal inkább vigyorgott.
Komolyan ezt ő élvezi? Élvezi, hogy miatta kerülök folyton bajba. Nem így terveztem a délutánomat. Az az egy óra úgy fog eltelni mint egy fél nap. Nagyot sóhajtva jobbnak láttam valóban keresni valami elfoglaltságot és habár ignorálni próbáltam Jongin jelenlétét, ahogy lehajoltam táskámhoz, elővegyem tanszereim rá pillantottam, aki egyel mellettem foglalt helyet. Épp az órát bámulta így egy pillanattal tovább időztem el arcán. Mielőtt még esélyt adtam volna arra, hogy egymásra nézhessünk megszakítottam az egy oldalú bámulást és neki álltam házit csinálni. Milyen jó móka nem? Így péntek délután. Kinyitottam matek könyvem ám ekkor a szék kellemetlen hangú csikorgása törte meg a csendet. Mikor a hang irányába néztem volna, egy test huppant le mellém a padba. A legérthetetlenebb fejemet vettem elő mikor Jongin rám nézett miután leült mellém.
- Mi van? - nézése nyugodt és természetes. Legalábbis az enyémhez képest mindenképp. Mintha mi sem történt volna úgy bámul. Még ő kérdezi mi van?
- Bocs, de nincs elég hely a teremben, vagy mi? - próbálok nem túl bunkó lenni de nem akar sikerülni. Ismét.
- Csak erre a padra süt rá a nap. - azzal egy lusta mozdulattal el is fekszik a padon kezén pihentetve a fejét a másik irányba fordulva. Valóban igaza volt, ide tűz a nap melege ami ezen az őszi napon felettébb kellemes, bár én ezt eddig még csak észre se vettem. Jongin valószínűleg ezt az órát alvással fogja eltölteni. Vagyis a pózból ahogy a padon fekszik, kötve hiszem, hogy neki állna matek házit írni mint ahogy én.

Lassan telt az idő én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Jongin illata a bűnős. A hosszú percek alatt folyamatosan csiklandozta az orromat az a számomra túl finom illat. Ahogyan mélyebben vettem a levegőt egy sóhaj kifújása érdekében csak még jobban bele szippantottam. Szemem sarkából rá pillantottam és a fiú mellettem még mindig ugyan abban a pózban feküdt, arcát beletemette párnaként szolgáló kezei közé. Tudatában annak, nem látja, hogy nézem jobban szemügyre vettem. Haját a nap forrón cirógatta amitől az a csoki barna szín most jobban csillogott mint általában. Felkarja kidomborodott a háta pedig hosszú ívben nyújtózott. Nyakán a vonalak megfeszültek és közelről még inkább szemet üt bőr árnyalata ami sokkal sötétebb mint az enyém vagy bárki másé akit ismerek. Combja pár centi híján hozzá ért enyémhez ahogyan terpeszben ült. Csak bámultam.
Fogalmam sincs miért de eltüntettem ezt a pár centit és meglöktem óvatosan combját térdemmel. Ahogyan lábainkat néztem észre se vettem, hogy a fiú felkelt némán a padról.
- Hmm? - mély hangjára ijedten kaptam fel a fejem. Rögtön össze kerültem tekintetével. Pedig épp csak hozzá értem, azonnal felkelt. Most mit mondjak? Bocs hogy hozzád értem de direkt volt? Mert hát... az volt.
- Csak.. oda tudnád adni a táskám? - találtam egy jó kis ürügyet rögtönözve. Még nem voltam kész a feladattokkal, de a táskám tényleg az ő felén pihent. Rá néztem az említett tárgyra majd vissza Jonginra. Szinte teljesen felém volt fordulva, fejét jobb kezén pihentette, egy ismételt lusta pózban. A válasz pedig csak egy fej rázás volt, ami a 'nem'-et helyettesítette. Felvontam a szemöldököm és kérdőn pislogtam rá. Az arcán semmi reakció nem volt. Csak bámult azokkal a barna szemekkel.
- Hát jó, akkor majd elveszem én. - kissé felháborodva rácsaptam két tenyerem a padra és félig álló helyzetbe tornáztam magam azzal a lendülettel. Kitoltam a székem majd mikor rájöttem, a táskámhoz az út Jonginon át vezet próbáltam minél jobban átnyúlni felette de még ez sem tette lehetővé felső testem ne simuljon hátának. A hiba ott volt, hogy még így sem értem el a földön fekvő célom.
- Arrébb mennél? - hajoltam vissza arcához. Megint az az átkozott vigyor.
- Persze. Így jó? - mikor már megörültem szófogadásának, akkor egy pillanatra lefagytam. Épp az ellenkező irányba ment mint amibe kellett volna így hasam teljesen hozzá nyomódott oldalának.
- Jongin a másik 'arra'. - tettem kezem hátára és próbáltam eltolni de nem hagyta magát.
- De hát én arrébb mentem. - hangja huncutságot csilingelt. Erősebben toltam mint az előbb de meg se moccant.
- Ne szórakozz már, csak a táskámat akarom elvenni. - egyik kezemet kinyújtottam hátha még is elérem, de ekkor ő még jóval beljebb tolt testével.
- Milyen táskát? - aprón felnevetett a helyzeten. Neki minden bizonnyal vicces volt ám én csak egyre idegesebb lettem. Persze a mosoly az arcomon nem ezt mutatta...
- Jongin! - másik kezem véletlenül lecsúszott a fiú oldalához mikor rá kiabáltam amitől ő rögtön össze ugrott és azonnal felkelt a padról így én is vissza huppantam a székre hiszen már nem támasztott semmi. Nagyokat pislogva néztem rá. Aztán leesett ahogyan könyökét oldalához szorítja. Nem a kiabálásomtól ijedt meg.
- Csak nem csikis vagy? - felvontam a szemöldököm és gonosz mosolyra húztam a szám.
- Dehogyis. - fejét elfordította és ő maga is vissza fordult volna normális ülő helyzetbe ha nem böktem volna meg az oldalát. Ahogy vártam ismét megugrott.
- Dehogyis, mi? - utánoztam csúfolódva előző mondatát. Most rajtam a sor, hogy nevessek.
- Ez nem vicces. - próbált komoly lenni de nem jött össze. Ismét egy bökést kapott oldalába. - Hagyd abba. - hirtelen rá markolt csuklómra ám én nem ijedtem meg. Majd biztos ezek után még szót fogok fogadni nem? Halkan felkuncogtam mire rám nézett ismét. Mikor szabad kezemmel gyorsan bele böktem, Jongin azonnal megfogta azt is. Állkapcsa megfeszült és nyelt egyet. Mikor látta arcomon mennyire élvezem azt, hogy megtaláltam gyenge pontját valami megcsillant a szemében. Mondhatnám azt is, hogy újra az a mosoly, de nem.
Ez most valami teljesen más volt. Ez miatt a valami miatt a szívem egy ütemet biztosan kihagyott amit nem tudtam mire vélni.
- Szóval mi van azzal a táskával? - még mindig szorította csuklómat és amikor kicsit közelebb vont magához, kapcsoltam. Mintha vissza tértem volna a fellegekből kiszedtem ujjai közül kezeimet.
- Majd megoldom én. - nagy hüppögés közepette, túlzott felháborodottságot színlelve megkerültem a padot, saját kis iskola táskámhoz guggoltam és pakolászni kezdtem. Tudtam jól, hogy még legalább 20 perc van hátra az időnkből de már nem akartam itt lenni. Az az előbbi fura érzés a mellkasomban csak idegessé tett. Arról nem is beszélve, nem értettem miért ég mind a két csuklóm. Sőt...az egész kezem.
- Folyton idegeskedsz. Hamar be fog ráncosodni az arcod. - a nem látszódó ér a homlokomon most tisztán éreztem lüktetni beszólása miatt.
- Egy lánynak egyáltalán nem illik ilyet mondani! - emelem fel hangerőm és arcomat kénytelen vagyok megint felé fordítani. Még mindig a táskámmal babrálok így arcunk egy vonalba került azáltal, hogy Jongin rá támasztotta állát a padra.
- Oh nézd csak! Már itt is van egy. - mutató újával homlokon bök.
- Hé... - kapok a megpiszkált pontomra.
- És itt is. Itt is. - sorozatosan kapom az apró bökéseket arcomra. Vidáman arcomat fürkészi én viszont csak és kizárólag mély barna szemeit keresem, harciasan állva a szemkontaktust. Mosolyog. Mért kell mosolyognia? Annyira fel tud idegesíteni.
- Elég! - egy gyors kézmozdulattal lököm el magamtól ujjait. Mintha tudta volna, hogy ez jön meg se rezzent. Csak vigyorog tovább.
- Már itt sem vagyok. - azzal felkaptam cuccaim és ahogyan be trappoltam óra elején a terembe, most ugyan úgy ki is. Ha csak nem idegsebben.
Ilyen fiú a világon nincs még egy. Idegesítő? Nem, az nem túl kifejező rá. Bosszantó. Ez pedig túl gyenge. Ő valami teljesen más. Idegbosszantó. Van egyáltalán ilyen szó? Sebaj ő most megteremtette. Direkt idegesít fel minden egyes nap. Ez a büntetés is csak és kizárólag az ő hibája miatt volt. Ráadásul nagyképű is.

Azt hiszi bármit megtehet mert ő Kim Jongin.


Hatalmas dühöngésemben hamar hazaértem. Kedvem csöppet sem javult, főleg mert nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Annyira megfeledkeztem mindeközben arról a buta érzésről is amit akkor éreztem, hogy mikor újra felidéztem magamban Jongin arca rögtön előttem termett.
- Ah, hagyjál már! - kiabálok sajt gondolataimmal.
- Kicsim, megértem, hogy rossz napod van de... - apám hangja kizökkentett minden képzelgésemből.
- Ne haragudj apa. Hol is tartottál? - ideje lenne vissza térnem a normális énemhez ami jelenleg csendben vacsorázna az apukájával a konyhában.
- Inkább te mond el merre járnak a gondolataid. Mert már egy ideje beszélek hozzád és te csak puffogsz ott magadban. - ritka dolgok egyike az, hogy mi együtt vacsorázhatunk kettesben. Sokszor hisztizek ez miatt és mégis most, sor került rá én még csak nem is figyelek apára.
- Nem nagy dolog csak...az egyik osztálytársam felidegesített ma. - eltolom magamtól a tányért. Egyáltalán nincs étvágyam.
- Kicsoda? - ismerem apámat. Rögtön előáll majd a félig ügyvédes félig 'az apád vagyok' dumával és amit ő nagyon jó kis tanácsnak hisz én abból egy mukkot sem értek majd.
- Csak egy fiú.
- És annak a fiúnak biztosan van neve is. - faggatózik tovább.
- A Sátán. - mosolyodok bele saját poénomba de szemmel láthatóan az idősebbik ezt nem díjazza. - Kim Jonginnak hívják. - adom meg magam és felállok az asztaltól a mosogató felé indulva.
- Biztos csak tetszel neki. - amint kimondta mondatát majdnem hanyatt vágódtam a tányérral a kezemben.
- Ezt mégis miből gondolod? Nem is mondtam róla semmit. - velem van a baj vagy mindenki fel tud ma idegesíteni?
- Hát tudod kislányom milyenek a fiúk. Annak húzzák a haját aki tetszik nekik. - vonja meg vállát mindentudóan.
- Apa ez már nem az óvoda. - sóhajtok egy nagyot és jobbnak látom hozzá állni a mosogatáshoz mielőtt még elejteném azt a tányért.
- Az lehet de a fiúk sosem változnak. Hidd el én már csak tudom. - oda biggyeszti saját tányérját is a többi mosatlanhoz majd egy apró kuncogással besétál szobájába.
- Te már csak tudod.. - bólogatok gúnyosan, remélhetőleg, hogy édesapám nem hallotta szemtelen megszólalásom.
- Ha nekem nem hiszel kérdezd meg Hyunkit. - nyilván megfogom kérdezni a barátomat, hogy adjon tanácsot egy másik fiú...várjunk...Hyunki. Úristen teljesen kiment a fejemből! Ma randink lett volna. Már bőven elmúlt nyolc óra. Azonnal fel kell hívnom.
Kiráncigálom kezem a mosatlan halmazból és szobám felé futok. De vajon ő miért nem keresett? Nem is halottam, hogy hívott volna. Biztos a táskám aljába csúszott a telefon. De nem. Hiába kerestem mindenhol kis készülékemet nem találtam. Bent hagytam a suliba. Tényleg. A padba tettem órák után direkt, hogy meghalljam ha esetleg csörögne. Francba.
Holnap mehetek vissza az iskolába érte. 

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai